Baán Tibor

Jegyzetek és kommentárok

Akarjuk-e vagy sem

részesei vagyunk annak a nagy egyetemességnek, mely életünk minden percét áthatja. Van abban valami megrendítő, hogy földhözragadt életünk a maga gondolati-érzelmi áramszedőivel milyen könnyedén érintkezhet az univerzummal.

A bencés gimnáziumban

minden tantárgyat komolyan vettek. Az orosz nyelvet is. Bátyám tanára Dr. Nádasi Alfonz, különleges nyelvtehetség, karvezető, Kodály Zoltán barátja, gyóntatója, a hadifogságban tanult meg oroszul, egyik kézfeje elfagyott. Ha odacsapott vele a katedrára vágni lehetett a csöndet. Az én tanárom nem volt ilyen nevezetes személyiség, de izzasztó követelményeket támasztott. Az orosz klasszikusokat olvasva fokozatosan szűnt meg idegenkedésem a hódítók nyelvétől. Évekkel később lefordítottam Blok egyik versét, a Találkozást. Íme:

Alkony suhant, de mi találkoztunk.

Az öböl vizét szelted épp át.

Fehérlett rajtad villanó blúz

s feledtem lelkem minden álmát.

S furcsa hosszú találkáink alatt,

elől a homokos földnyelven

már esti gyertyák gyullongtak halkan

s egy ember a szépségről énekelt.

Közeledés, forróság, elégés,

meg nem zavart azúros csend,

mert találkoztunk az esti ködben,

hol a folyón vízfodor és nád leng.

A vers utolsó strófájára nem emlékszem, csak egy villanásra, amelyben kilobban az "aranyos ifjúság". Mit is tehetne mást ?

Fiatal halottaink

nem öregednek. A mennyei szépségverseny győztesei.

Dsida Jenő

korai költészete a Leselkedő magányban (1928), finoman megérintve az izmusoktól, modernebbnek tűnhet, mint a későbbi formaművész érzékeny zeneiségű, briliáns rímelésű, a közelgő halál sejtelmeit visszhangzó, némiképp szecessziósan díszes lírája. Kérdés, hogy az indulás expresszionizmusa mért nem felelt meg költői ízlésnek ? Mért választotta a látszólag korszerűtlenebbet ? A hitelesség miatt, mely fontosabb minden látszólagos korszerűségnél. A szívbeteg költő ugyanis a gazdagon áradó és rímelő kötött formában az orvul közelítő halál domesztikálásnak lehetőségét fedezte fel. A kérlelhetetlen vég költői átlényegítését. Elrejtőzést a szépségben, mint ez kiolvasható az Előrevaló beszéd következő részletéből:

Jó férfihangszer, mély gordonka , szólj,

hullámaiddal folyjál szét remegve

s a bronzos lámpafényben úgy oszolj

el, mint tömör füst, ifjúságom kedve.

Lassan készülj el, szépséges, komoly

nagy költemény, magadat szövögetve,

soronkint nőve csak naponta, hogy

megfontoltan és bölcsen gazdagodj.

Dsida Jenő formaművészete

méltán állítható Tóth Árpád versmelódiája mellé. Ezt kora nem ismerte fel. Egyetlen verse sem jelent meg a Nyugat-ban.

Végtelenített

hangszalag. J hangja a telefonban. Irodalmi beszélgetéseink kanyargós ösvényeken vándorolnak. Gurul a képzelet járműve, meg-megáll egy állomáson. Utasok szállnak föl és le. Tegnap még itt döcögött velünk Bratka László, ki oly keserves úton került be az irodalomba, mint Jack London, árult újságot, végzett egyetemet, műfordított orosz nyelvből, szemüvegének szódásüveg lencséi

mögül sokat tudó és hallgatag pillantásával nézett maga elé. Szabálytalan költészete előbb Walt Whitmanre talált rá, aztán az abszurd kulisszahasogató eljárásaira. Ezen a ponton lírája valósággal fölrobbant. Költészetében lírai, drámai, epikai elemek keveregtek. Aztán halála előtt, számtalan műfordítás- és számos verskötet után megjelent első prózakötete, mely fügefalevélként se hordja a magán a költészetet, mindenestől próza, igazi abszurd, különleges istenteremtménye a műfajnak, melyről szó alig hangzott el eddig. Ideje fölfedezni.

A kritikus

"Isten kémje" - mondta Keats. A gyönyörű feltételezésben ott lüktet a romantikus remény, hogy szavaink igazságos mérlegre kerülnek.

Baudelaire- nek,

a szimbolizmus pápájának egyik legnagyobb, létösszegző remeke Az utazás

megelőlegezi Rimbaud A részeg hajó című versét. Mindkét mű az utazás témáját bontja ki. Baudelaire filozofikusan ragadja meg tárgyát, mikor a mindenség kortalan teljességébe vetett én hányattatásait, csalódásait, menekülését, csömörét egyetlen grandiózus látomásba fogja. Pontosan ismerte ugyanis a fölfedezők szomját, elég itt a következő részletre utalnom: "fut és teret iszik, fényt és égi parázst, / húsába jég harap s a réz nap, rája-forrván, / lassan lemossa majd arcán a csókmarást. // De igaz utazók azok csupán, kik mennek, / hogy menjenek s szivük mint léggömb ring odább, / kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek, / s ezt hajtják egyre csak, nem tudva mért: Tovább!" A távlat a halál megjelenésével időtlenné tágul. A halál, mint a földi életet meghaladó végső titok jelenik meg, mintegy leleplezve a költői én útra készülődését: "Halál! vén kapitány! horgonyt fel! itt az óra, / óh, untat ez a táj!" Rimbaud, a kamaszzseni verse a mintaadó költeményhez képest más, holott sok szempontból hasonló. Más, mert Rimbaud életutazásának képeit a tudat alatt már készülődő utazási terve motiválta Verse egyetlen megszakítás nélküli áradás, ahol a sokjelentésű hajó-szimbólum mondja el a költő menekülési vágyát, undorát, a messzeség iránti misztikus szomját, mint megoldást az élet összes kérdésére. Így: ".Fenyő-ducos begyembe zöld víz lágy íze folyt, / mint almák hűvös húsa csúszik a gyermektorkon, / s hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt / letisztult rólam és levált a kormány s horgony, // Azóta egyre fürdök a roppant tengerek / költészetében, melybe csillag csorog és béke." Jellemző, hogy a két vers (Tóth Árpád fordításában) néha azonos fogalmakat használ, jóllehet más-más kontextusban. Ilyeneket: "Óh, gyermeki agyak!" (Baudelaire), "mint almák hűvös húsa csúszik a gyermektorkon" (Rimbaud). Ezen kívül az óceánhoz kapcsolódó vizuális, hallási, látási, szinesztéziás élmények is fontos szerephez jutnak. Az óceánhoz kapcsolódó eseményhorizont a térré és anyaggá vált idő ábrájában a létezés rejtélyét fejezi ki.

Az óceán

emlékezetében kinyíló gondolat - az én - egyesülve millió énnel: mindegyik te magad.

A beteg szem nem bírja a fényt,

de az egészséges szemnek nem árt. Ez a prédikációkba való kép pontosan érzékelteti a "tisztítótűz" fogalmát. Nincs, nem lehet szó büntetésről, csakis a fény előli menekülésről. A legnagyobb távolság Istentől - maga a pokol.

Az üdvözült

puszta részvétből sem gondolhat arra, hogy fénylétráján felhozzon egy-egy jajgató lelket, mikor Szent Péter éppen alszik, hiszen pokol és menny a lélek döntése. Állapot.

A nyelv,

sajátos rácsozatán át, mint börtönből szemléljük a világot. Mindenki a maga nyelvrácsán keresztül kommunikál.

Nyelvünk,

sajnálatos módon, infantilizálódik. Ennek oka messzire vezet. A fiatalok jelentős része nem tud, nem akar olvasni. Ebből pedig furcsa dolgok következnek. Többek között az, hogy a nyelv írott anyaga nem épül be nyelvükbe. Beszélni az elfoglalt felnőttektől s még inkább egymástól és a médiákból unásig ismert hirdetésekből, akciófilmekből tanulnak, azok fordulatait keverik. A végeredmény a falfirkákhoz hasonló, időnként leleményes, néha abszurd hulladéknyelv, amely mind a szókészlet, mind a nyelvi alakzatok tekintetében meglepően szegényes.

I képzős szavaink elszaporodása kórjelenség.

Az infantilizmus megírandó szótárából csak néhány szó és példamondat:

édi-édes

temcsi-temető,

ruci-ruha

turi-turkáló

pöri-pörkölt stb.

Példamondatok

"Olyan depi vagyok, hogy mindjárt öngyi leszek. Láttam egy édi rucit a turiban."

Reflexió

Ezek a szavak, illetve ezek egy része a gyermek és ifjúsági nyelvből került a felnőttek (főleg affektáló lányok, nők ) szókincsébe. Jól kiegészítik a kemény legényt megjátszó fiúk, félérett férfiak erőszakos nyelvét. A "b" betűs szavak kötőszóként történő alkalmazása az eltelt évtizedek alatt oly mértékben inflálódott, hogy a beszélgetők már meg se hallják. Már semmit sem jelent. A nyelvi trágárság és az édeskés gyermeki gügyögés koktélja sokat elárul korunk meghasonlott lelkiségéről, arról a zűrzavarról, ahol - Pilinszky Infernóját idézve: a "nemüket, fajukat / és mindenüket megtagadó lények / póklábakon egyensúlyozva / nyáladzanak senkiért, semmiért?"

Az amerikai filmekben

nemcsak az egy fekete, egy fehér, egy hetero, egy homokos elve érvényesül, de azt is megfigyelhetjük, hogy a nők a filmekben többnyire keményebbek és erőszakosabbak, mint a férfiak. Szép kis egyenlőség!

Fatális tény ,

de igaz, hogy a fiatalság jelentős tömegei számára a kultúra már nem ingerforrás. Világképüket a fülükbe dugaszolt könnyűzene jobban alakítja, mint a klasszikusokkal tömött iskolai könyvtár.

Lényegében

ugyanezt a témát variálja Pilinszky Meditációjának töprengése: " Lehetséges-e a páriák művészete? / Az emberben megrekedt állati igénytelenség remélhet formát, szavakat ?" A kérdésnek nincs igazi megoldása, ám a lezárás mégsem a teljes reménytelenség: "Mert van itt valamiféle szomjúság, amit még senki meg nem itatott. Nyomorúság, aminek törzse mind irtóztatóbban zihál. Övé lesz minden hatalom és dicsőség."

Nagy cudarság bevallani,

hogy egyre távolabbról hallom a pánsípon játszó faunok muzsikáját. Máshonnan és máshogyan. Talán azért, mert hullnak a levelek. Hósapka a hegyek tetején

Örökzöld ág az idő

E virtuális időkarácsonyfa zúzmarával lepett ágait lengeti fölöttünk a hideg szél. Jönnek és mennek a karácsonyok hosszú körmenetben. Hozzák a frissen születőket, viszik az elmenőket.

Az élet prózája

olyan erős ragasztó, hogy nehéz belőle kitápászkodni. Olyan, akár a túlságosan mély és puha ágy, amely falusi emlékeket idéz, sok hóval, talán száncsengőkkel, jófajta forralt borral és angyalokkal, kik ilyenkor vizitálnak ezen az egyre morcosabb, egyre kopárabb földön.

Szív ?

Meglehet, hogy olyasmi nincs is, csak gépies dobogás odabent.

Igazság szerint

jobban szeretik egymást, mint azt megvallaná szájuk, mely úgy préselődik össze a hallgatásban, hogy azon csak szavak szivároghatnak elő, mondatfoszlányok, de semmi több.

Hány igaz van ebben a városban ?

Senki se tudja. Csak azt, hogy számlálatlan jelenlétük, a rend iránti hajlamuk a világ harmóniáját teremti meg napról napra észrevétlenül. Az se lehetetlen, hogy épp e rendteremtők miatt adatik idő a kegyelemre.

A világtragédia

küszöbünk előtt.

Földünk olyan,

akár egy zuhanó repülőgép. Még kihozható lenne a zuhanásból, de valójában nem történik semmi. A klímakatasztrófa rémálma minden nappal közelebb jön.

Néha

mesékre gondolok, szép színesekre, mik gömbölyödő tintacseppként (hol van- nak már a mártogatós tollak?) türelmetlenül várják, hogy lecseppenjenek a pa-

pírra, ahol megkezdhetik papíréletüket, mely hasonlatos ugyan a valósághoz, ám mégis különbözik attól, hiszen fontos elemük a csoda, mely hirtelen-váratlan repül be az ablakon s íme: az éhes jóllakik, sült csirkecomb koppan tányérjára, a szegény lány királynői csipkékbe öltözik, beül a mesebeli hintóba, amit azon nyomban két tüzes paripa röpít a bálba.

A pilangók

napsütött földjén, úgy beszélik, minden kis pillangó álomiskolába jár, hogy megtanuljon örülni. Ez ott a tudomány. Az öröm úgy árad szét a pillangó nebulókban, hogy megszínesíti szárnyaikat. Egyiket így, másikat úgy. Ennyi az osztályozás. Minden osztályzat más színű, de mindegyik kitűnő. Mindegyik azt jelenti: szabad repülni! Szabad örülni!

Hol van Exupery rókája,

hol a kedv színes madara, hol van a szív bolondító muzsikája, mely egykor a boldogság ígéretével borította virágba a kertet?