Háromszemélyes intézményünk neve: Éneklő Akadémia. T. S. Eliot híres kívánalma: - a gondolatot közvetlenül érzékelni, mint a rózsa illatát - volt ihletőnk a névválasztáskor. E lehető-lehetetlen könnyedség vezet - remélem - jelen témánk tárgyalásánál is. Jut eszembe, Szent Ferenc a halálos ágyán énekelt - erre mondandóm végén még visszatérek A kérdés, hogy filmben, performance-ban, installációban miként alkalmaztuk a digitális eszközöket, nagyon egyszerűen

megválaszolható: ugyanúgy, mint bármely analóg elektronikai eszközt vagy hagyományos anyagot: a szükségnek megfelelően, eszköz voltukat nem túldramatizálva, de önértéküket tiszteletben tartva.

A tulajdonképpeni kérdés az, hogy a digitális technika szellemisége átsugárzott-e ezen általunk művelt művészeti formákra, illetve lehet-e, érdemes-e - beléveszve - önálló entitásként tételezni és működtetni, egyáltalán: megáll-e a maga lábán mint művészi médium. Ezek a kérdések nyilván - kényszerűen - felvetődnek azon "hagyományőrzők" körében is, akik - legalábbis a nyilvánosság előtt - gőgösen elhatárolódnak a téma felvetésétől, azonosulva Peter Koslowski megállapításával, miszerint "A tömegtermelés korszakában a solszorosítás hiánya válik a művészet egyik lényegi minőségévé és értékmérőjévé."

1988-ban Klencsár Gáborral készített első kisjátékfilmünk forgatókönyvére (egy A/4-es lapra) felírtuk az Empedoklész-féle négy elem nevét: víz, föld, tűz, levegő, mondván, ez lesz a film "témája", minden egyéb, a cselekményvázlat, a helyszínek, a szereplők, a zene ebből következik. E módszerünk mindmáig, minden műfajban megmaradt. Egy nagyon határozott gondolati-eszmei alaptétel, konstrukció nélkül a megjelenített matéria mit sem ér, mindenesetre minket nem érdekel, mert széteső, zagyva, üres és lét nélkül való, egyáltalán: káprázat. Miről szól nekünk, ma, ez a módszer és magatartás? A konceptualitás kényszerű jelenlétéről. Arról az általunk igazoltnak vélt hipotézisről, hogy a digitalizáció és a konceptualitás még inkább egymást feltételezik, a digitális képnek ugyanis csekély az önmagában való (anyagi) szépsége-értéke, tehát nem nélkülözheti az erős kulturális előfeltevéseket. Mert ugyan helyénvaló Heidegger megfigyelése: "A művészetet is lehet a kultúra művelésének egyik területeként tekinteni. Ebben az esetben azonban a lényegéből semmi sem tapasztalható meg. A művészet lényegét tekintve olyan beavatás és menedék, melyben a való mindig újra meg újra az embernek ajándékozza addig rejtett ragyogását, hogy világosságában az ember élesebben lássa és tisztábban hallja azt, ami a lényéhez szól." - ám Heidegger még nem szembesült e képiség sajátos "gépiségével", azzal a szenvedő magárahagyatottsággal, mely mindenképp a klasszicitás támogatásáért kiált.

Ezzel összefüggésben rákérdezhetünk a digitális képalkotás mikéntjére, ábrázolás és absztrakció vagy nonfigurativitás arányára is. A digitális kép létmódjában átszellemített (fényben áztatott), funkciójában profán (mindközönségesen kommunikatív). Jól áll neki az esetlegesség s az attraktivitás egyaránt. "Minden ízében olyan." Milyen? Olyan megszentült, levegős, mégis olyan halott. ( Itt, most, az eredeti létformájának megfelelő képernyő-képről beszélek, nem a kiprintelt képről; - minden elektrográfiával foglalkozó művész újra és újra szembesül a képernyő-kép s a nyomtatott kép közti különbséggel.) A digitális technika absztrakcióra utasítja kezelőjét: egyfelől bizonyos áttételességénél fogva egyszerűsítésre, hogy ne mondjam szimbolikusságra kényszeríti a gondolkozást, nem teszi lehetővé finom átmenetek képzését, s az anyagszerű mélységet, másfelől maga a tény, hogy egyáltalán a kép létezése a mesterséges fény lététől függ, eleve magának a fénynek a meglététől, mintegy "szakrálisan" az alaktól, az ábrázolástól független "ábrázolásra", absztrakcióra készteti bármilyen erős realitásérzékkel megáldott művelőjét. Műfajok szűnnek meg általa: a csendélet, a portré, a zsáner eltűnik a képernyőről vagy idiogrammává züllik. Kandinszkij hazaérkezett, s egyben elveszítette primátusát. Mert innentől mindenki, minden amatőr vagy mester kénytelen alkalmazkodni ezen új természetességhez.

Művészet vagy élet? Ez a romantikus felvetés minden alkotót megkísért, különösen az ifjúi elszánások korában. Döntésünk volt: művészet, de nem feltétlenül a művészeti kánon keretén belül. Örülünk, ha mégis, mert ez így természetes, de nem feltétlenül. Az adott, korlátozott korban a hiányzó szakralitás, a hiányzó szertartások helyett találtuk ki magunknak, pontosabban: használtuk fel a performance-t, a filmet. Az installáció csak része volt a szertartásnak, "műsor" nélkül soha nem készült. Nagyon hasonlít ez a gyakorlat a digitális kultúra mindenevéséhez, ha összművészetnek nem is nevezném, talán az ideologikusság hiánya miatt. Ám az áradó természetesség teret adhat az esetlegességeknek, az értékvesztésnek, ezért szükségessé vált bizonyos áttételek beiktatása a folyamatba. Rendszeresen használtunk egy transzparens takarást, egyfajta fénnyel és képekkel átszőtt felületet, mely mögött dolgoztunk, "előadtunk," s mely mint egy "digitális" fátyol borult a mögötte szenvedőkre. Eleinte az ellenséges külvilágtól választottuk el magunkat, de természetesen akkor is, most is, lételméleti-ismeretelméleti problémáról volt szó: szabad-e, s lehet-e egyáltalán művészként szólni a közönséghez, s ez milyen direktívákkal, milyen áttételeken keresztül lehetséges.

S mondja vala Baudrillard: "A kommunikáció társadalmibb a társadalminál (.) azzal, hogy mindenki számára lehetővé tette az interface-t, a közömbösséghez vezeti a társadalmi formát. A kommunikációs társadalom utópiájának nincs értelme, hiszen a kommunikáció éppen abból ered, hogy a társadalom képtelen önmagát meghaladni más célok irányában. (.)A hallgatást száműzték a képernyőről." Baudrillard lehetővé teszi számomra, hogy az Éneklő Akadémia egy másik specifikumáról szóljak, a média mégis-uralásáról, s ez így hangzik: hallgatni Arany. Évente egy-két produkció vagy évekig egy sem: egészséges, hogy ne mondjam: öko-paraszti attitűd. Tehát, s ezt ösztönösen tudtuk: meg kell szakítani az információ sodrát, ha jelentéssel, jelentőséggel kívánunk bírni.

Így és ezt tettük. Ezek a tanulságok. Azt azonban, hogy programszerűen lehet-e, kell-e foglalkozni a digitalizáció művészetbe emelésével, nem tudom. Ez esetben mintegy együtt kéne lélegezni a technikával, egyben lenni, egynek lenni, valahogy úgy, ahogy Plótinosz vezette Platónt - dualitásokon át - a keresztény egységbe: "Vagyis fény látja a másik fényt. Vagyis önmaga látja önmagát." - Ez lenne a futurisztikus feladat. Csak így lehetne a digitalizációs kultúra a tradíció része, mert hisz elvileg, létezésénél fogva szükséges, hogy ez megtörténjék. Lehet, hogy mindez szándéktalanul, más rajjal, más időben, innen, a klasszikus kultúrával és kézműves éthosszal fertőzöttek létideje és létmódja felől nézve szánalomra méltó alacsonysággal fog megvalósulni, s ki tudja, miféle falanszter áll majd fel mint lebutított Atlantisz.

Félelem és azonosulás-igény, teljesítmény-kényszer. Tehetetlenségi nyomaték. Szent Ferenc tudta, mi vár rá, és énekelt. Mi nem "tudjuk" biztosan, de énekelünk. Haljon meg régi énünk az újnak? - Egyáltalán: haljunk meg, aztán majd meglátjuk.

Elhangzott a szigetvári Vigadó Galériában rendezett III. Országos Elektrográfiai Szimpozion és kiállítás alkalmával 2009. szeptember 5-én.