Debreceni Boglárka

Bohém élet

Az éljen, aki bátran él!

(Johann Wolfgang Goethe: Faust)

Padlásszoba helyett saroklakás. Albérletem. Fölső szint, negyvenéves téglaépület, belvárosi, konszolidált lakótelep, hó és csönd. Redőnyök lehúzva, ne lássanak a színfalak mögé illetéktelenek, ne legyen cúg, ne fújja jeges szél a vendégeimet, akik színházlátogatásra jöttek a városba. Éjfél van, jégverem, konvektor a minimumon.

Miután megtekintettük a Bohéméletet, lefekvéshez készülődünk, ihletett hangulatban azon gondolkodom, rakjak-e tüzet a szoba közepén, s ha rakok, széket aprítsak, vagy az egyik drámám kéziratával fűtsek be. Nem pusztán G. Giacosa vagy L. Illica agyából pattantak ki életmentő tervek, illetve Puccini zenéjéből, s nemcsak az ezernyolcszázharminc körüli párizsi Quartier Latin bohémnegyed padlásszobáiban gyakorolták a begyújtás technikáját extrém módon, Miskolcon is adtak már a becsületnek, a dékán mesélte a balesetvédelmi oktatáson, hogy a beitalozott, leendő bányamérnök-hallgatók szalonnát sütöttek a hetes koliban, a tizediken. Újságpapíron csiholtak lángot, kigyulladt a függöny, lángra kaptak a vánkosok. Ilyen, amikor a bányamérnökök próbálnak kreatívak lenni, alternatív megoldásokat keresve felgyújtják a hetes kolit. Mi talán fölszedhetnénk a parkettát, a hőleadás hatásfokának növelése érdekében, színházlátogatás után mindenkinek jólesik a fizikai munka. Legalább megidéznénk újra a Bohémélet fílinget, december huszonharmadikán, karácsony előestéjén, én, a költő és Veron, a zenész, Ildikó-Musette, filozófus helyett ott van anyám, a festő helyett megint én, Mimi ismét Veron, tüdőbaj nélkül, de ha így folytatjuk, reggelre megkapja a TBC-t. A többiek nem díjazzák az ötletemet, dideregnek inkább, elfogadják ezt az áldatlan állapotot, azt mondják, nincsenek cukorból, szokták a hideget. Veron lezuhanyozik, nyugovóra tér, felőle akár ágyút is sütögethetnék, nemcsak szalonnát meg kéziratokat. Marad a konvektoros félmegoldás, az energiatakarékossági elmebaj.

Rendben. Ha nincs semmi extra, durcásan visszavonulok, fülemre húzom a paplant, hátha nem fagy le a fülem alvás közben. Ildikó a fürdőben motoszkál, anyám kislisszol a folyosóra, hogy elszívjon néhány mentolos cigit. Ildikó sikít. Bizonyára pókot látott, a meglepetés erejére semmi esetre sem gondolok, hagy sikítson, majd megnyugszik és elhallgat vagy, ha még sokáig folytatja kimegyek, elhallgattatom.

Ildikó két perce folyamatosan anyám nevét kántálja, tényleg baj lehet, elmebaj, majd én lerendezem azt a pókot, sziszegem, rányitok és már csukom is az ajtót. A látvány sokkoló. Jöjjön anyám, ha jönnie kell, nincs mese, berángatom a folyosóról. Te nyugodt lélekkel ácsorogsz itt kint, miközben a barátnőd kiabál és elönt minket a víz? Anyám röhögve szippant egy újabb slukkot, ízlelgeti a füstöt, élvezi a dohánylevelek aromáját, flegmán méreget, de flegmatikus hangulata addig tart, amíg Ildikó újra visítani nem kezd. A hamutartónak kinevezett befőttesüvegbe dobja a csikket, nekiiramodik, szid, hogy miért nem szóltam hamarabb. Bokáig placcsogunk a vízben, anyám óbégat, azonnali hatállyal tudni akarja, hol van a főcsap. Jó kérdés. Ildikó közben frissítő testpermetként csőből ömlő hidegvizet alkalmaz teljes testre, vízsugárral masszírozza, dögönyözi libabőrös testét, fitness bőredzés, Bíró Ica módra, mesterfokon. Komikus látvány. Lerepült a vécé csövének a tekerője, kiengedte a gőzt a szelep, önálló életet él a vízöblítéses trónus. A szelepzáró a metlakin.

Ildikó keze lilul. Lassan, de biztosan fagynak el az ujjai, a karja már nem is bíborszínű, hanem kék tónusú, egészen sötétkék, szilvakék, szederjes, felettébb ronda látvány. Anyámmal ketten próbálják a ráadás darabban a tömítő szerepét, versengenek a főszerepért, csak nekem játszanak, nem sok sikerrel, bár leköt a látvány, túlságosan stresszesek, elmarad a tapsvihar. A főcsap keresésére indulok, képtelenség megtalálni. A vízóra pörög, toporzékolok, ők sürgetnek, hogy keressem tovább, minél idegesebben keresem, annál jobban leblokkolok, lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyeken vizsgálódom, jó agykontrolloshoz híven olyan zugokban kutatok, amely zugokban normál esetben nem gyanítanám a céltárgy létezését. Egy kis idő múltán rádöbbenek a helyzet reménytelenségére, átrohanok a szomszédba, nyomom a csengőt. Sötétség honol a három per egyben, házon kívül tartózkodnak vagy alszanak, de újra csengetek, kétszer, mint a postás, nyomom a gombot rendületlenül. Bunkó Tibi, szidom Forgács Tibort a három per egyből, visszarobogok a lakásba, becsukom az ajtót, majd, miután meghallom Tibi érces hangját, mi a fasz van, ki van ott, sarkig tárom.

Úgy áll előttem Tibi, fehér fürdőköpenyben, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Tibi végül észreveszi magát, gombolkozik, tehát van, csipás szemeit két ököllel törölgeti, ásít, lúdlábas talpával csattog a járólapon, közeledik felém. A vécé, hadarom, folyik, ömlik belőle a víz, az egész lakást elöntötte. Tibi álmosan néz. Hol a főcsap? Bevágtat a lakásba, feltépi a fürdőszoba ajtaját, Ildikó újra sikít, spriccelő vízben vergődnek anyámmal, Ildikó még mindig meztelen, anyám elengedi a csövet, rádob Ildikóra egy barackvirág színű fürdőköpenyt. A jéghideg víz beteríti Tibort, aki úgy rohan ki a folyosóra, mint Zrínyi, id. Peter Kraft olajfestményén.

Azt gondolom, amit egy orvos gondolhat a műtőben, nem azt, amit Lautréamont a szürrealizmusról, vagy amit egy szürrealista orvos, hogy szép, mint egy esernyő és egy varrógép találkozása a boncasztalon, hanem, hogy elveszítjük! Lélekszakadva loholok Tibi után, kérlelem, várjon, ne menjen el, a köpenye szegélye után nyúlok, de megcsúszom, még a végén lerántom róla a köntösét és a felesége, ha benyit, azt hiszi, a sarkon, a három per kettőben, gruppenparti van. Ebben az el- vagy el nem hibázott pillanatban Tibi beugrik a spájzba. Sokkot kapott, vagy most akar kirabolni, elviszi a csírás krumplit, a penészes baracklekvárt, kiszolgáltatott helyzetünkben úgy érzem, mindjárt elájulok. Tudtam, hogy egy állat, de ennyire! Aztán nem kiáltok segítségért, mert anyámék a háttérben fellélegeznek, Tibi meg azt mondja, na kész és elhúz. Benézek a spájzba, nahát, a főcsap, igazi férfi ez a Tibi, egy hős! Csábos tekintettel nézek a foghagymagerezdjei után, bámulom, amíg be nem csapódik a három per egyes ajtaja. El se köszönt, szokásához híven szó nélkül tűnt el. Bunkó Tibi!

Veron persze alszik. Holnap reggel majd meg fogja kérdezni, mi történt itt, mert ő semmit se hallott, mert ő ezt az egészet átaludta, mert tőle akár ágyút is sütögethetnénk. De, honnan fogunk Karácsony napján vízvezeték-szerelőt keríteni?