dr. Gáspár Ferenc

Szoboravató

Tisztelt Ünneplő Közönség, Hölgyeim és Uraim!

A köztudatban tényként rögzült vélekedéssel ellentétben Rippl-Rónai József soha nem érezte úgy, hogy Párizsban otthon van. Az oly nagyon óhajtott siker, a hírnév és az áttörés lehetőségének délibábja az 1890-es évek második felére elillant.

A könnyed világfi csirája nyomokban sem volt meg benne. Belecseppent, de nem vonzotta a változatos élet, vagy akár a francia kultúra káprázata. Ezzel együtt az idegenben eltöltött évek során művelt lett, ami a bölcsességre való hajlama felerősödéséhez vezetett. Nagy művek, nagy barátok - jellemzi találóan legkiválóbb monográfusa Bernáth Mária a mester életének ezt az időszakát -, ám ezek együttesen is kevesek volt ahhoz, hogy a "barátok közt egyedül" szorongató életérzést megváltoztathassák.

Csak a szülőföldről , Kaposvárról áradó családi szeretet és szeretteinek hite, hogy idővel igazolódni fog tehetsége, védte páncélként lelkét és óvta önbizalmát, ami elegendő volt azoknak az alkotásoknak létrehozásához amelyeket immár örökérvényűen fő művei sorában, a fekete korszak képeiként tartunk számon.

Ő tudta, hogy az ígéret földje másutt van, ezért indulnia kell. Visszajött és rálelt a boldogságra. Szerették és szeretett. A család, a város, az ecset kölcsönösen és folyamatosan egymásba átlényegülő valósága, a tüzes pirosak, vakító fehérek, harsogó zöldek áradása, a barátságos, termékeny és dús magyar vidék apoteózisa ma már nemzeti örökségük részeként mindannyiunk közös kincse.

Az 1906. után beköszöntő hét kövér esztendő, a jómód és a derűs boldogság fényes öröme új lendületet adott Rippl festészetének.

Egyetlen nagy, ujjongó szimbiózisban hirdetik a formák, a színek, a fények a meglelt boldog harmóniát. Azt, hogy élni szép, élni jó. Azt, hogy otthon lenni a legjobb dolog a világon. Francia magból magyar földön magyar virág nyílhatott. Nem átplántálás, friss szárba szökkenés. Más horizontra van szükségünk tehát, hogy az új dimenzióban megjelenő folytonosságot megláthassuk.

Csak ezt követően válhat bizonyító erejű dokumentummá az a számadókordé, amely a Róma hegyi birtok megöröklött tartozéka volt. Nem kelléke: része. Egy állapot, egy életérzés tárgyiasulása.

Amikor a bakra ült tudta, hogy aznap csupa-csupa jó dolog fog vele történni: találkozás Ödönnel, elmerengés Szimpliciusz hegedűjének hangjain, a könnyű kaposi vörösborral kísért sikamlós pletykák hörpölgetése a Koronában és az asztal örömeitől már láthatóan elnehezülő testén gyöngyöző verejtékcseppek egyre gyorsuló gördülése a Berzsenyi utcai Erzsébet gőzfürdőben.

Nem is használta mindennap a kordét, csak ha jól akarta érezni magát. Hétköznapi esetekre, ügyes-bajos dolgok intézésére ott volt a konflis. Érzékeljük a különbséget?

Autót is tarthatott volna, hiszen ekkor már gazdag volt, nagyon gazdag. Lova is lehetett volna, ha érzett volna magában erőt, hogy kézben tartsa. Rippl még tudta, amit mi már nem tudunk: a szamár nem jeltárgy , és nem is attribútum; okosabb a lónál, számos kultúrkörben - velünk ellentétben - a szelíd béketűrés, a nyugalom, kitartás mintaképe. Kizárólag valós szerepéből fakadóan került bele ebbe a történetbe.

Lassan haladt vele a számadókordé, volt idő a szemlélődő elmélkedésre, a megsüvegelések fogadására, az összesúgások megtapasztalására. A "végigvonulást" nem a magamutogatás vagy a kivagyiság vezérelte, mindez hozzátartozott az élet természetes folyásához, a szabadsághoz, a függetlenséghez. Ez az utazás az énkép tartozéka, társult kifejező eszköze.

Erre érzett rá Trischler Ferenc szobrászművész, amikor immár ki nem apadó aurává, kézzelfogható valósággá transzponálva alkotta meg a Rippl jelenséget, a hazatért boldog ember alakját - Bernáth Aurél a művésztárs, Genthon István a tudós művészettörténész és Takáts Gyula a költő egybehangzó tanúsága alapján. Ők valamennyien megértették, miről szól ez a történet.

Amikor Kaposvár városa közösségi szellemi tulajdonba adja ezt a köztéri alkotást, a mindennapi érzékszervi - látható, tapintható - megtapasztalhatóság ajándékán túlmenően egy teljes személyiséget bemutatni képes Rippl szoborral állít méltó emléket nagy fia számára.

A szándék az egészre irányul: az emberből levezethető művész megmutatására. Ki, mi akadályozhatja, hogy egyszerre láthassuk, láttathassuk a kettőt? Tabuk és totemek nem lehetnek akadályok a valóság feltárásában: ezért állhat most önök előtt ez az alkotás, amit csak és kizárólag Kaposváron volt szabad felállítani.

Igen - kedves kaposváriak és valamennyi idelátogató vendég -, a köztéri szobor valóban üzenet a jövőnek, és mert a tények valóságtartalma megváltoztathatatlan, több ez az utcaszobor annál, mintha városunk büszkesége tiszteletére emlékművet állítottunk volna. Küldetése: nem lerángatni - de közel hozni, nem csak csodálni - de szeretni is, nem tudomásul venni - hanem megérteni. Ennek megvalósulását segíti Trischler Ferenc kitűnő munkája. Mindezeken túlmenően, valahányszor csak rátekintünk, vagy elhaladunk mellette, azt is juttassa eszünkbe: tudjunk boldogok lenni, hogy legyen majd mire emlékeznünk, mert "az öröm illan".

Vigyázzunk rá, maradhasson velünk.

(Elhangzott Kaposváron, 2009. május 21-én, Trischler Ferenc Rippl-Rónai Józsefről készült szobrának avatása alkalmából.)

* Az avatóbeszédhez kapcsolódó képsorozat megtekinthető folyóiratunk Galéria rovatában. >>