Neszlár Sándor

Van den Budenmayer

A férfi, akit a zenetörténészek

Van den Budenmayerként ismernek, a hajókorlátnak támaszkodva bámulta a hullámokat. Esteledett, másnap reggelre tervezték az érkezést. A férfi hosszú kabátjába burkolózott, fázott, a kabinjában viszont olyan forróság lett, hogy képtelen volt tovább bent maradni. A hajó teljesen kihalt volt, rajta kívül csak három fiúcska heverészett a fedélzeten. Őket figyelte, amint cigarettát osztanak egymásnak. A bolondozásukból arra következtetett, hogy az a fiú, akitől a cigarettát kérték, meg akarta tréfálni a másik kettőt, mert úgy tett, mintha még lett volna neki, de később kiderült, hogy a csomag üres volt. A férfi később úgy figyelt, hogy nem figyelt, nem törődött velük, a sötétedő hullámokat nézte. Megrezdült, amikor az egyikőjük mellé lépett, és cigarettát kért tőle.

Van den Budenmayer hosszan kutatott kabátja zsebeiben, mire előkerült a cigarettatárcája. Megkínálta a fiút, aki csak egy szálat vett el, de mutatta, hogy vegyen a többieknek is. A fiúcska a tenyerébe zárta a szálakat, és továbbra is ott maradt, nagy sokára kinyögte, hogy tüzet is szeretne.

Van den Budenmayer a tűz óta először gyújtott rá. Abban a hiszemben kelt útra, hogy a háta mögött hagyott mindent, hogy elfelejthet mindent, de az emlékek kavarogtak benne. Sokáig cigarettázott a sötétben sikló hajón, közben többször is eszébe jutott a gyerekkora, egy délután, amikor a dajkájával sétálgatott a házuktól pár percre található parkban, ahol a város legmagasabb temploma állt. Séta közben a parkot ellepő galambok közé rohant. A galambok riadtan röppentek a templom párkányára. Aznap este kigyulladt a templom harangtornya, az egész templom leégett. A fiatal

Van den Budenmayer házuk ablakából jól látta az oltás fáradságos munkálatait, és miközben élvezettel nézte a hatalmas lángokat, szentül meg volt győződve arról, hogy a templom kigyulladása és a délutáni galambreptetés között szoros összefüggés van. Boldogan ugrándozott a szobában. Vacsora után voltak, szülei a nappaliban olvasgattak, később arra lettek figyelmesek, hogy ötéves kisfiuk egy számukra addig teljesen ismeretlen dallamot kezdett játszani.

Van den Budenmayer apja, aki a városi zeneiskola igazgatója volt és felesége, aki szintén muzsikus családból származott, döbbenten néztek egymásra. Meglepetésüket hamar leküzdve megkérték fiukat, hogy játssza el újra a dallamot, amit le is jegyeztek. A dallamot azóta sem felejtette el, később a város egyetlen orgonistájaként, a pár tíz év múlva felépített templom szentelő miséjén, a leégéskor játszott dallamocska variációiból komponált egy darabot. A mise után többen odamentek hozzá, afelől érdeklődtek, kinek a szerzeményét játszotta.

Van den Budenmayer nem akarta elárulni az igazságot, inkább azt találta ki, hogy egy kétszáz évvel korábban élt zeneszerző művét játszotta, akinek a műveire az apja hagyatékában bukkant rá. Idővel egyre többet komponált, szaporítva a kitalált zeneszerző műveit.

Van den Budenmayer teljesen átfázott, dideregve indult a kabinjába, amikor elhaladt a fiúcskák mellett, ők is fázósan köszöntek neki, megsajnálta őket, és mindhármukat meghívta egy rumos teára.

Van den Budenmayer hiába forgolódott, nem tudott elaludni, pedig a tűzeset óta alig jött álom a szemére. Furcsa, különös véletlennek tartotta, hogy élete sorsfordító pillanatai mindig egy-egy tűzesettel kapcsolatosak. Egy héttel azelőtt, hogy hajóra szállt volna, a zeneiskolából indult haza, mikor a kihalt folyosón az apja fényképébe botlott. Apja friss diplomásként a jó nevű külföldi konzervatóriumból hazatérve, teli életerővel és derűvel. A fénykép egy nyári koncert után készülhetett, apja arcán olyan mosoly ült, melyet csak kellően megtapsolt művészek sugározhatnak, sohasem szerette ezt az önelégült tekintetét. Ahogy kifelé indult, megállt a folyosón, apja portréja éppen a kapcsoló mellett volt. Mielőtt lekattintotta volna, a fénykép üvegében megpillantotta magát, amikor elmosolyodott, tükör és tükörképe megkülönböztethetetlenül egybeolvadt.

Van den Budenmayer hazafelé azon tűnődött, hogy az évek során naponta többször is elhaladt az apja fényképe előtt, de vajon miért nem keltette fel hamarabb az érdeklődését, megdöbbentette a kísérteties hasonlóság. Befordult az utcájukba, ahol szokatlanul sok ember sürgölődött. Nem tudta elképzelni, mi történhetett. Egy volt tanítványával találkozott, aki kétségbeesetten üvöltötte, hogy a házuk lángokban áll. A nagy kiabálásban és hangzavarban

Van den Budenmayer nem értette pontosan, hogy kinek a háza gyulladt ki, de mikor elhagyták a tanítványék házát, akkorra minden világossá vált számára. Rohanni kezdtek a ház felé, amikor odaértek, a ház lángokban állt.

Van den Budenmayer keserűen kacagni kezdett, azon nevetett, hogy az egyetlen dolog, ami igazán életben tartotta, a zeneszerzés, pillanatok alatt vált semmissé. A művek, melyeket apja hagyatékának ismeretlen kottáinak mondott, mind odavesztek. A legszánalmasabbnak azt érezte, hogy nem állhat neki bizonygatni, hogy azok az ő művei. Később kiderült, hogy egy tűzoltó volt a tettes, aki sohasem árulta el, miért gyújtogatott. A tűz után a zeneiskola vendégszobájában húzta meg magát. Egy átitalozott éjszaka után hajnalban felriadt, hirtelen teljesen józannak érezte magát, tiszta fejjel tudott gondolkozni, meglepte, mennyire elkeseredett a tárgyai hiánya miatt, de leginkább a ház elvesztését fájlalta. Félig meztelenül kihajolva a szélesre tárt ablakon, a csillagos eget kémlelve, úgy érezte, hogy visszavonhatatlanul megszakadt minden kapcsolata a múltjával, mintha véget ért volna az élete. Az érzés kísértetiesen hasonlított ahhoz, amikor úgy érezte, hogy egyik napról a másikra véget ért a gyerekkora. Egy nyáron történt, tizenhét éves volt, egy évvel az érettségi vizsga előtt, amikor év végén megbukott matematikából, pontosabban a matematika tanárával annyira elmérgesedett a viszonya, hogy elkerülhetetlenné vált a bukás.

Van den Budenmayer nem utazhatott a szüleivel a szokásos tengerparti nyaralásukra. A dajkáját, aki idővel házvezetőnővé lépett elő, bízták meg, hogy felügyeljen rá. Külön tanárt is fogadtak mellé, akihez hetente kétszer kellett elmennie. Lassan telt a nyár, a város egészen kihalt lett, aki csak tehette elutazott. Hogy ne unatkozzon, megoldotta a feladott példákat, szépen haladt, sikeresen le is pótvizsgázott. A nyár utolsó előtti péntekén történt, másnapra várták haza a szüleit.

Van den Budenmayer lefeküdt, de nem tudott elaludni, várta őket. Felkelt, hogy kimenjen a fürdőbe. A résnyire nyitott ajtóból fény szivárgott ki, lehalkítva lépteit bekukucskált. A dajkája meztelenül ült a tükör előtt, hosszú, hullámos haját fésülte. Haja majdnem a hasáig ért, de fésülködés közben ki-kivillantak a mellbimbói.

Van den Budenmayer lélegzetét visszafojtva itta magába az érett női test látványát. Gimnáziumi szerelmeire gondolt, akik nem engedték, hogy meztelenül lássa őket. Számára a szerelem addig sohasem kapcsolódott a testiséghez, inkább valami földöntúli érzésnek gondolta, melynek nem tárgya, hanem csak kiváltója a másik. A fésű lekerült az öltözködő asztalra, a dajka az ajtó felé nézett, és behívta

Van den Budenmayert. A fürdő kövén szeretkeztek, utána sokáig ziháltak egymás testébe gabalyodva, a nő könnyes szememmel simogatta az arcát. Másnap, legnagyobb meglepetésére csak az apja érkezett meg. A fiának annyit mondott, hogy halaszthatatlan ügyben a minisztériumba hívták, azért nem tudott az anyjával együtt utazni, aki úgy döntött, hogy még egy hétig a tengernél marad. Aznap látta utoljára az apját és a dajkáját. Az apja a tengerparton közölte az anyjával, hogy elhagyja. Az asszony úgy érezte, hogy képtelen hazautazni. Azért hogy

Van den Budenmayer ne maradjon egyedül, mellé rendelték az anyja barátnőjét. A rideg kiszámítottság felbosszantotta meg a gyávaság, hogy az apja nem mondta a szemébe. Soha nem tudta eldönteni, hogy dajkájának könnyei a gyönyörnek vagy a búcsúzásnak szóltak-e. Az anyja, amikor hazaérkezett, úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Megölelte a fiát, pedig azelőtt sohasem tette, és úgy ölelte, ahogy csak nagyon szerelmes nők tudnak. Azon a nyáron a csillogás elveszett a tekintetéből, egy-két év múlva kezdtek megjelenni a férfiak körülötte, de senkit nem engedett közel magához. Valami megfoghatatlan bűntudat telepedett rá, az önvádaskodás azon különös formája, melyben egyszerre hibáztatta és mentette fel önmagát a történtekkel kapcsolatban.

Van den Budenmayer végül leérettségizett, felvették az egyetemre is, néhány év múlva azonban abbahagyta a jogi tanulmányait. Idejét többnyire komponálással töltötte vagy kávéházakban bámulta a világot. Délelőttönként órákat adott, főleg zongoraórákat, de alapszinten mindenféle hangszert tanított: trombitát, dobot, hegedűt, cimbalmot. Tehetségét az apja hamar felfedezte, tanítani kezdte, de amikor gimnazista korú lett, nem küldte külföldre tanulni. Nem akarta, hogy a fia is átélje azokat a megalázó helyzeteket, melyekben neki is része volt. Úgy gondolta, az alapokat tőle is megkaphatja, a folytatást meg eldönti ő maga. Elsősorban arra próbálta a fiát rávezetni, hogy az alapok elsajátítása mennyire fontos, de ezt a fiatal

Van den Budenmayer nem akarta megérteni. Nyűgnek érezte a gyakorlást, később nem győzött hálás lenni azokért a keserves, akkor keservesnek tűnő órákért. Az apja segítségével tanulta meg, hogy a gyakorlás az igazi művészet, nem az előadás, hogy a gyakorlásban nem az egyhangúságot kell látni, hanem a megkerülhetetlen eszközt, amely előrébb viszi. Az apja gyakran emlegette saját példáját, amikor fiatalon egy hónapig nem volt hajlandó gyakorolni, pedig tanárai igen ígéretes hegedűsnek tartották; az az egy hónap egy évébe került.

Van den Budenmayer élete során sok olyan évet halmozott fel, de nem bánta, mert sohasem tartotta magát igazi muzsikusnak, mindig is a komponálás érdekelte, de az apjának nem mutatta meg a szerzeményeit, igaz senki másnak se. Végül, amikor sokadszorra kérték fel, hogy apja nyomdokaiba lépve igazgassa a zeneiskolát, elfogadta a megbízatást, és véglegesen hazaköltözött. A munka mellett folyamatosan írogatta a darabjait, melyeket vagy a templomban játszott, vagy a diákjaival játszatott el. Mindig egy ismeretlen, kétszáz évvel korábban élt zeneszerzőre hivatkozott, akinek a műveire apja hagyatékában talált. A komponálás mellett nem figyelt semmire, az anyjára se, aki a barátnője hosszas unszolására beleegyezett egy tengeri utazásba, ahol váratlanul rosszul lett. A barátnő táviratozott

Van den Budenmayernek, hogy mit tegyen a hamvaival, azt válaszolta, hogy szórja a tengerbe, de valójában fogalma sem volt, hogy mi lehetett az anyja végakarata. Így élte volna le az életét, ha nem történik a váratlan tűzeset. Pár nappal azután, hogy berendezkedett a zeneiskola vendégszobájában, egyik éjjel félálomban forgolódott, amikor váratlanul felriadt, leizzadva zihált, majd az ablakon kihajolva kapkodva szívni kezdte a kinti könnyed, friss levegőt. Érezte, hogy egy percig sem bír a városban maradni. A zeneszerzés, ami addig életben tartotta egyszerűen nem tudta tovább érdekelni. A tűz után megpróbálta emlékezetből újra lejegyezni a korábbi műveit, de tapasztalnia kellett, hogy hiába csukja be a szemét, a gyerekkora óta olyankor mindig felharsanó muzsika elnémult. Nem hallott mást, mint csendet. Belső zenéje, azt hitte, örökre elnémult. Egyértelmű volt számára, hogy hová utazzon, odavágyódott, ahol életében addig a legboldogabb volt, a nyári nyaralások helyszínére, a tengerhez, a vizek városába, ahogy a családban nevezték ***-ot. Régebben mindig hajóval utaztak, mert az apja szerint vonattal oda megérkezni olyan, mint egy gyönyörűséges palotába a hátsó bejáraton belépni. A hajón sem tudott elaludni, melege volt a kabinban, álmatlanul forgolódott álom és ébrenlét között. Azon gondolkozott, van-e olyan szó, amely az álomtalan alvást fejezi ki, de nem jutott eszébe semmi. A türelmetlen kopogtatásra ébredt, a kapitány volt az, aki figyelmeztette, az utasok elhagyták a hajót.

Van den Budenmayer gyorsan szedelőzködni kezdett, a régi kapkodások jutottak eszébe, amikor a szüleivel érkezett, akkor is mindig az utolsó pillanatban szálltak ki, a kabinjából kilépve mellbe vágta a látvány. Gyerekkorában mindig messziről kezdte figyelni a várost, a házak eleinte apró játékkockáknak tűntek, egy távoli színpad díszleteinek, majd fokról-fokra kezdtek előrajzolódni a részletek, azzal, hogy a fokozatosság eltűnt, alig tudta elhagyni a hajót, úgy érezte, mintha az összes gyerekkori emléke egyszerre szakadt volna rá. Amikor lába újra szárazföldet ért, rácsodálkozott, mennyire sokat jelentett számára a város, a legfiatalabb hordárnak nyújtotta át a csomagját, amikor megkérdezte, hol kíván megszállni, gondolkodás nélkül a régi helyük nevét mondta be. A dómhoz érve megsimogatta a templom kopottas oldalát, elmosolyodott azon, hogy amikor kiskorában eltévedt, pontosabban nem volt hajlandó a szüleivel együtt megnézni a dómot, az apja azt javasolta, várja meg őket kint, a dóm előtti padon. Eleinte élvezettel nézte a sokaságot. Rajzosokat, akik néhány perc alatt képesek voltak lerajzolni az embereket, egy férfit, aki fekete kartonból, ollóval vágta ki a modell arcának ívét, árusokat, akik mindenféle érdekes dolgokat árultak. Aztán kezdett beleunni a várakozásba, unalma percek alatt ijedtségbe csapott át, először csak pityeregve, majd egyre hangosabban sírva indult a dóm felé. Bent már teli szájjal bömbölt, riadtan szólongatta a szüleit, elhaladt mellettük, észre sem vette őket, az anyja lépett utána és nyugtatta meg. Később kikönyörögte az apjánál, hogy nézzék meg az orgonát, az apja jól ismerte az orgonistát, aki szerencséjükre éppen a dómban tartózkodott.

Van den Budenmayer akkor látott életében először közelről orgonát, az orgonista megengedte, hogy játsszon egy keveset, apja segítségével azt a dallamot variálta, melyet életében legelőször is. A dómban bámészkodók felkapták a fejüket, amikor váratlanul megszólalt a muzsika. Sokáig bolyongott a városban, mire a szállásához ért, egészen besötétedett.

- Már vártuk! Örülök, hogy újra itt van!- fogadta nyájasan az igazgató, aki még emlékezett az egykori törzsvendég fiára.

- Igen, én is. Van még udvarra néző szoba? Nagyon fáradt vagyok!

- Hányadik emelet legyen?

- Amelyik csendesebb.

- Pillanat. 287. Kér ébresztést?

- Nem, köszönöm.

Van den Budenmayer halálosan fáradtan zuhant az ágyba, az igazgató még egy könnyű vacsorát is készíttetett az asztalára, de udvariasan visszaküldte. Közel három napot aludt egyfolytában, csak a mosdóba járt ki. Azonkívül kétszer kelt fel, egyszer, amikor a betűző nap miatt behajtotta a spalettákat, másodszor, amikor az aggódó igazgatót és kisebb kíséretét hajtotta el. Amikor szinte újjászületve felébredt és kinyitotta az ablakot, kint éjszaka volt, teljesen elveszítette az időérzékét, felöltözött és sétálni indult. Miközben a kihalt utcákon és tereken keresztül vágott olyan érzése támadt, hogy övé, csakis az övé a város, de örömét nem a birtoklás öröme okozta, hanem az, hogy a város csak neki mutatta meg a magasba nyúló tornyok karcsú testét, az üvegkupolák csillogását, a kertek tarka teraszait, a csupa fény városrészeket. Mindenhol megfordult, ahol csak lehetett, élvezte, hogy az utcák egyre szűkebbek és sötétebbek lettek, ahogy kinyújtotta a karját egyszerre meg tudta érinteni a két szemben lévő házsort. Egy parkban ült le megpihenni, nem messze egy szobortól. Hosszan elnézte a számára ismeretlen író ülőszobrát kezében egy könyvvel, mely behajtva hevert az ölében, vaskos ujjával könyvjelzőként választotta szét az olvasottat az olvasandótól. Lecsukta a szemeit, és a tűz után először alig hallhatóan, de újra megszólalt benne a zene. Elégedetten fonta keresztbe karjait, mozdulatlanul ült a kihalt parkban. Arra ébredt, hogy a szobor talapzatánál egy férfi és egy nő állt, a nő kis terpeszben, kezeivel a szobor talapzatának támaszkodott, a férfi szorosan mögötte állt, a nő homlokát tartotta, aki sugárban hányt. A nő, miután abbahagyta, hosszan ivott egy üvegből, ivás közben észrevette a padon ülő

Van den Budenmayert, megbökte a férfit, aki vállát megvonva a nőbe karolt, elindultak a park kijárata felé.

Van den Budenmayer először azt hitte, hogy álmodta az egészet, de mielőtt elhagyta volna a parkot, odalépett a szoborhoz, látta, hogy a föld nedves, hogy mégsem álmodta őket. Megszomjazott, közel volt az állomáshoz, tudta, hogy ott biztosan tud inni. Hosszú, sűrű lombú fasor vezetett az állomásra. Ahogy zsebre dugott kézzel ballagott lefelé az úton, észrevette a férfit és a nőt. Neki háttal álltak, úgy tűnt, a nő újból hányt, de közelebb érve hozzájuk látta, hogy egészen mást csináltak, sohasem felejtette el a nő arcát, aki teljesen átszellemülten kapaszkodott a fába.

Van den Budenmayer áttért az út másik oldalára, nem akarta megzavarni őket. A vágányok között talált egy kutat, sokáig ivott a vízből, megmosta az arcát, régen érezte magát annyira boldognak és szabadnak, mint azon a reggelen. Az állomás épületét elhagyva a szállodája felé vette az irányt, örömmel siklott bele a város reggelébe, az álmos bevásárlásokba, a lassú készülődésekbe, a spaletta-nyitogatásokba. A szálloda előtt nem sokkal beleütközött egy boltos segédbe, aki éppen az üzlet redőnyeit húzta fel. Nem emlékezett a boltra, azóta nyílt, hogy utoljára a városban járt, nehezen felejtett volna el egy hangszerboltot. Az üzletbe belépve játszani kezdett az egyik zongorán, nem túl hangosan, de nem is halkan, éppen annyira, hogy még hallotta, amint a bolt belsejéből valaki csodálkozva felkiáltott.

- Ez vagy maga az ördög vagy Van den Budenmayer!

Van den Budenmayer meglepődött, hogy a nevét hallotta, de akkor már mellette állt a bolt tulajdonosa, akiben, bár sokat változott, felismerte a dóm egykori orgonistáját.

- Nem akartam zavarni.

- A lehető legjobbkor érkezett. Éppen orgonistát keresek magam helyett. Amióta megnyitottam ezt az üzletet, az állandó utazgatások mellett nincs már időm az orgonálásra. De miért nem szólt, hogy a városban van?

- Csak pár napja érkeztem. De hogy ismert fel, hiszen csak néhányszor hallott zenélni, különben is, akkor még egészen gyerek voltam?

- Aki egyszer hallotta a maga zenéjét, az nagyon nehezen felejti el!

- Ez meglep - mondta és indulni készült.

- Az ég szerelmére! - próbálta marasztalni a tulajdonos. - Legalább öleljen meg, ritkán találkozik az ember ilyen nagyszerű művésszel! Hallottam az édesapját, nagyon sajnálom, pedig azon a nyáron se látszott rajta semmi. Na, de azt mondja meg, meddig tervezi, hogy marad?

- Még nem döntöttem el.

- Semmi baj, ha mégis kedve támad az orgonáláshoz, itt mindig megtalál. Gondolja meg! Különben is szívesen látjuk, jöjjön el hozzánk valamelyik este.

Van den Budenmayer udvariasan megköszönte a felajánlást, és azt ígérte, hogy meggondolja a dolgot. Boldogan lépett a szálloda éttermébe, a pincérek csodálkozva figyelték, hogyan tüntet el egy kisebb családnak elegendő adagot, miután befejezte a reggelit, kávét és cigarettát rendelt, kiült a teraszra. Süttette magát a napon, élvezettel hunyta le szemeit, csak hogy felcsendüljön újra a muzsika, érezte nincs más választása, újra a zene felé kell fordulnia, jó érzéssel töltötte el az elkerülhetetlen, bár azonmód kétségei támadtak, bírni fogja-e. A reggeli után újból sétálni indult, az utcán az emberek úgy mosolyogtak és köszöntek neki, mintha már a dóm orgonistája lett volna. Legelső dolga az volt, hogy felkereste a papírkereskedést, és jó minőségű levélpapírokat, kottafüzeteket és tintát vásárolt, utána lesétált a tengerhez. A fürdőzők lassan kezdték elfoglalni a partot,

Van den Budenmayer cipőjét lehúzva sétált végig a parton, a tenger ritmusos hullámzását figyelte. Lefeküdt egy nyugágyra, örült, hogy az arcát simogatja a lágy, meleg szellő. Elaludt, arra ébredt, hogy valaki útját állta a fénynek, amikor kinyitotta a szemeit, egy fürdőruhás nőt látott, akinek a testéről folyamatosan csepegett ruháira a tenger. A nő a nevén szólította és mosolygott, mert

Van den Budenmayer zavartan hunyorgott, látszott, hogy fogalma sem volt, ki állt vele szemben.

- Ugye nem ismersz meg?

- Nem, nem ismerem magát.

- Nem akartalak felébreszteni, egyszerűen csak megörültem, hogy megláttalak, és légy szíves ne magázd azt a nőt, akit életedben legelőször megcsókoltál!

- Adél? Adél, te vagy az?

- Igen én vagyok! Gyere, odaviszlek a szüleimhez, és bemutatlak a vőlegényemnek is.

- Nem, azt hiszem, nincs túl sok értelme, én most itt akarok feküdni.

- Rendben, akkor idehívom őket, biztosan örülnének neked.

- Nem akarok velük találkozni, és senkivel sem.

- Semmit sem változtál! - szisszent fel a nő, sértődötten vonta meg a vállát,

Van den Budenmayer emlékezett a mozdulatra, meglepte, mennyire nyersen utasította vissza a meghívást.

- Veled azért szívesen találkoznék, de nem most, majd keressük egymást!

- Nem is tudom, biztosan összefutunk még itt a parton is.

Van den Budenmayer fejét ingatva nézett az elszaladó nő után, szeretett volna nem gondolni a múltjára, főleg a tűz óta nem, de kénytelen volt, mert akaratlanul is felidéződött benne gyerekkorának egyik nyári éjszakája. A mellettük nyaraló család egyetlen lányával kiszökött a tengerhez, csak úgy ment bele, ha megnézheti a lányt fürdőruha nélkül, a lány belegyezett, azzal a feltétellel, ha egyszerre mutatják meg magukat egymásnak. Először nem akart elmenni, de azt sem akarta, hogy a lány gyávának tartsa, abban reménykedett, hogy a másik nem lesz a megbeszélt helyen, de amikor odaért, a lány már ott volt a szikláknál. Mindketten a fürdőruhájukra öltöztek fel, a lánynál törölköző is volt, amit délután rejtett el az egyik mélyedésben. Fürdőruhában szaladtak a tengerhez, majd megtorpantak, a lány vetkőzni kezdett, érezte, nem menekülhet, nevetségessé vált volna a lány szemében, bánta, hogy nem maradt a szobájában, hazudhatta volna, hogy a szülei miatt nem tudott menni. A lány felé fordult, de amikor látta, hogy nem vetkőzött le, eltakarta magát, nem szólt, csak intett, mire

Van den Budenmayer lassan letolta a fürdőnadrágját, kiegyenesedett, megnézték egymást, nevettek. Kézen fogva szaladtak a hideg vízbe, pocsolták egymást, fogócskáztak, a parton a lány törölközőjébe burkolóztak, csókolóztak, életükben először.

Van den Budenmayer hamar visszaért a szállásukhoz, a hátsó ajtón surrant be, már szaladt volna fel a szobájába, amikor a kavicsos út felől lépteket hallott, még annyi ideje maradt, hogy a függöny mögé bújjon, felkapcsolódott a villany, a dajkája érkezett meg, ruganyos léptekkel ment fel a lépcsőn. Várt egy darabig, örült, hogy annyival megúszta, mielőtt kilépett volna a függöny mögül, ösztönösen körbekémlelt, így idejében vette észre az apját, aki a kavicsos kerti úton közeledett felé, az apja nem kapcsolta fel a villanyt, komótosan lépkedett föl.

Van den Budenmayer sokáig állt a függöny mögött, hallgatta, ahogy a szülei egyre hangosabban veszekedtek, amikor újra elcsendesedtek, kilépett a függöny mögül. A lépcsőn felfelé összefutott az anyjával, aki kisírt szemekkel bámult rá, de nem szólt semmit, csak némán elrohant mellette. A személyzet nehezen szokott hozzá a furcsaságaihoz, nem hagyta el a szobáját, csak éjszaka, nem engedte, hogy takarítsanak nála, többnyire a szobájában evett, akkor sem túl sokat. Szinte egész nap az ágyban hevert vagy a tér mozgolódásait figyelte. A papírkereskedésben vásárolt kottafüzetek sokáig üresen maradtak, mígnem egy hosszabb séta után, számára teljesen váratlanul, jó pár oldalt teleírt a benne cikázó dallamokból. Másnap délben megjelent a hangszerboltban, és eljátszott néhány dallamot a lejegyzett variációkból, az üzletben tartózkodók összenéztek,

Van den Budenmayer közönyösen lépett ki az utcára. A tulajdonos, miután magához tért, utána rohant, megölelte, és egy kisebb vagyont ígért a kottákért,

Van den Budenmayer csodálkozva ránézett, a kezébe nyomta a kottalapokat, mosolyogva megveregette a vállát, majd elsétált. A szálloda éttermében ebédelt, a vele együtt étkezők minden mozdulatát szájtátva figyelték, amikor pedig bosszúsan rájuk nézett, zavartan kezdtek fecsegni, de később újra elcsendesültek. Az ebéd után jóllakottan ült ki a teraszra, elégedetten üldögélt és cigarettázott. A város észrevétlenül kiürült, a szezon utolsó napjai voltak, a legtöbb vendég kijelentkezett. Az egykori nyaraló szomszédok is készülődtek a hazautazásra. Aznap nem a szállodában ebédeltek, de a kávéjukat a szálló teraszán itták meg.

Van den Budenmayer mosolyogva integetett nekik, a parti találkozás óta nem beszéltek. Miután megitták a kávéjukat, szedelőzködni kezdtek, amikor elhaladtak mellette sorban biccentettek neki, először az anya és az apa, utánuk a vőlegény és végül, Adél is.

Van den Budenmayer viszonzás helyett megfogta a csuklóját és a fülébe súgta, hogy éjfélkor várja a szokott helyen, Adél riadtan rántotta ki a kezét a szorításból és dacosan rázta a fejét.

Van den Budenmayer utána nevetett, mint aki tudja, hogy a másik úgyis ott lesz. Az éjszaka kísértetiesen hasonlóan zajlott le mint gyerekkorukban, Adél vetkőzött,

Van den Budenmayer bámulta, bár amikor megfordult és látta a felöltözött zeneszerzőt, nem takarta el magát, csak nézte, de olyan tekintettel, amelyhez hasonlatosat a másik soha nem látott. A vízben úgy ölelték egymást, mint akik egész életükben arra az ölelésre vártak. Később kergetőztek és fröcskölték egymást, a sziklák tövében szeretkeztek, egy éles kőbe tenyerelve elvágtam a kezem. Sokáig ültünk a sziklák tövében, kezemet a számban tartva próbáltam csillapítani a vérzést.