Sokszínűségében is egységes. Visszatérek az alapokhoz.
Valami ott tűnik el, ott, az alapoknál, ott törik darabokra
minden, ott, az első mozdulatnál, ott, amikor először írom
le azt a szót, amelyikre nem emlékszem ma már. Ott,
az alapoknál bomlik meg valami. Ezért is kell oda vissza-
térnem: régen látott szavakat, verssorokat idézek fel,
gondolatban, hogy újból megtaláljam azt a valamit, amit
valamikor a leginkább a magaménak éreztem. Vissza,
vissza, vissza, suttogom magamban. Ismerős illatokat
érzek, ismerős ízeket a számban, sok évtizeddel korábbi
illatokat és ízeket. Add meg, Uram, a régi mozdulatot,
mondom magamban, dadogás
mindez, ma már, évtizedekkel
később, egy régen elmúlt pillanat késői dadogása --- ))
Zárójelvers op. 91 .
Lehetne ima. Ahogy megállok egy oltár előtt, szinte titokban.
Takard le jól, mit elkövettél, mondom magamban, szinte csak
befelé suttogom, bűnöd nélküled is, mindenképpen megél,
mintegy saját jogon. Túlnő rajtad mindaz, amit tettél: működik
minden, helyetted is. Takard le jól, ha van mivel letakarnod.
Az utcában fegyveresek készülődnek valamiféle háborúra.
Biztosan előjön mindaz, mit elkövettél. Mintegy előbújik.
A harcok, lelkesültségek idővel megszomorodnak: hálát adhatsz
annak, akinek hálát adhatsz, hogy nem szárad lelkeden semmi
visszavonhatatlan. Megtartottam a parancsolataidat, Uram,
nem tettem semmit, amit ne vállalhatnék,
mondom magamban, szinte csak befelé
suttogom: a szorongásom suttog kifelé,
önmagamból. És előjön a mélyből sok-sok különös lény --- ))
