Vass Norbert

Fejjel a Falnak

Utópisztikus utazás Orwelltől Pink Floydig

Az ébenfa asztalon szétterített újságok hevernek. A csészékben gyarmati tealevelek gőzölögnek. A falon térkép, az ablakpárkányon földgömb állít emléket a Brit Impériumnak. Mécsesként pislákolnak a Nagyhatalom kihűlt teteme fölött. A diagnózist azonban nem merik felállítani azok a ladyk és gentlemanek, akik a csengetés pavlovi reflexére droidként hagyják oda a kortyolgatott nemzeti nedűt, és indulnak kegyes missziójukra, a katedrára. Hűséget esküdve egy uniformizált világnak, keresztes harcot hirdettek az individuum kiirtására, és egyetlen feladatuknak érzik, hogy az iskolaévek alatt szimbolikusan egyenruhába öltöztessék tanítványaikat, hogy felvértezzék őket a hagyományok tiszteletével, egy rég letűnt korszak ethoszának büszke csőlátásával. Eképpen regél Angliáról a Pink Floyd és Alan Parker látnoki erejű filmje: A fal.

Anglia, ez a "fülledt viktoriánus nagycsalád" - ahogy Moulmein egykori kerületi rendőrtisztje, Mr. Eric Arthur Blair becézi - a második világégésre következő identifikációs útvesztőjében bolyong és a bombák sötétjében elejtett Ariadné fonalát keresi. "A méltóság, a képmutatás, meggondolatlanság, a törvény tisztelete s az egyenruha gyűlölete megmarad a pudinggal és a ködös éggel egyetemben." - teszi még hozzá Blair - írói nevén George Orwell - a népjellem szilárd pontjait keresve. S lám, a karakterisztika változatlan, csak a nyelv hígul fel: Guy Ritchie: Blöff című filmjének maffiózója imígyen emlegeti Britannia székes fővárosát: "London. Teáscsészék, szar idő, még szarabb kaja, kibaszott Mary Poppins." Ím három generáció, s három művészeti ág jeles képviselőjének víziója az angolszász Volkgeistról. Alighanem többről lehet hát szó, mint pszeudo-romantika, vagy sztereotipizáló toposzképzés.

Újra a film: Hogyha nem lépsz egyszerre, nem lesz pudding estére - avagy a háború nemzedéke reményvesztetten menetel, hogy érzéseiket és arcukat veszítve öntudatlanul landoljanak egy szellemi húsdaráló rettenetes olvasztókemencéjében.

(Ex kurzus, húsdaráló: egy ódon brit mítoszban Sweeney Todd a Fleet street véreskezű borbélya, kegyetlenül elvágja a kuncsaftok torkát, hogy aztán a beretváltatni induló urak Mrs. Lovett húsdarálójában ízletes piteként végezzék. Lovett pitecus Britannicus.)

Aztán elkövetkezik a bunueli "szemfelnyitás" rítusa: égbekiáltó himnusz lobbantja lángra az iskola komor, ódon falait, megóvva a gyökérkereső generációt attól, hogy a korszak iskolapadjai az elme vérpadjaivá változzanak:

Nem kérünk a nevelésből!
Nem kell többé agymosás!
Sem gúnyolódás az osztályban!
Tanár! Szállj le rólunk már!
Hé! Tanár! Szállj le rólunk már!

Szembe kell nézni a jelennel, még ha ez a múlttal való konfrontálódást jelenti is - sugallják a maszkjukat letépő, túl korán és hirtelen felnőtté váló "forradalmárok". Egy közülük a kis Pinky is, kit verseinek felolvastatásával tesz nevetségessé az egész osztály előtt az egyik tanár. Hová vezetnek, vezethetnek az ő és kortársai útjai? Főképp erre a kérdésre keresi a választ Alan Parker 1982-es filmje, valamint dalaival a Pink Floyd frontembere. No meg talán George Orwell is.

Arcképcsarnok

Azaz legyünk pontosak: Sir Alan Parker, hiszen az urat 2002-ben a Brit Birodalom Lovagjává ütötték. A '60-as, '70-es években London egyik legígéretesebb reklámszövegírójának tartott, majd önálló reklámok rendezőjeként feltűnt Parker a Pink Floyd - a Rock & Roll mérföldkövének számító, és azóta fogalommá vált 1979-ben megjelent - The Wall című dupla-lemezének alapján készítette el azonos című filmjét. A forgatókönyvet az együttes frontembere Roger Waters írta, nem kevés életrajzi elemet felhasználva.
Az operatőr az a Peter Biziou volt, aki többek között a Brian élete (1979), a Rosencrantz és Guildenstern halott (1990), vagy a Truman show (1998) című filmeket is fényképezte. A film hideg, nyomasztó, szürreális atmoszférájának megteremtésében fontos szerep jutott Gerald Scarfe animációinak, amelyeket a rendező kitűnően elegyít a kamerával készült felvételekkel. A film főszerepét az a Bob Geldof alakítja, akit akkoriban a Boomtown Rats frontembereként ismerhetett a világ, később pedig az Etiópia éhezői megsegítésére szervezett globális koncertfesztivál, a Live Aid szellemi atyjaként és megszervezőjeként vált híressé. Utóbbi tettéért Erzsébet királynő őt is lovaggá ütötte, esetében azonban ír állampolgársága okán helytelen lenne a csak anglusok kiváltságául szolgáló "Sir" kitétel.

Eric Arthur Blair a gondtalan etoni diákévek után 19 éves korában költözik Burmába. Édesapja a helyi ópiumügyosztályon szolgál és a fiatal Eric az egyetem és a karrier biztonságát cseréli fel a vékony brit bürokrataréteg talmi hatalommal járó életére. Moulmein kerületi rendőrtisztjeként el kell rejtenie önnön sebezhetőségét és magát a grandiózus Birodalmat kellett megjelenítenie. Orwell - esszéi tanulságul szolgálnak erről - ebben az időben ábrándult ki abból, amit úgy neveznek: Imperializmus.

Szüzsé

Most pedig - az alkotók kurta enumerációja után - figyelmező tekintetünket fordítsuk a film cselekményére, a főhős életére: Ha profánul és cinikusan közelítenénk a témához, azt mondhatnánk, hogy a film műfaja bírósági dráma, melyben a fő vádlott Pink Floyd brit állampolgár (és rocksztár) fejére mond ítéletet a független bíróság. (Önmaga?) Az ítélet pedig a következő:

A tényállás a bíróság előtt
teljesen világos, az esküdtszéknek
nem is kell összeülnie.
Mióta bíró vagyok,
még soha nem volt senki, aki
jobban megérdemelte volna, hogy
a törvény lesújtson rá.
Amiatt, ahogyan szenvedést okoztál
kitűnő feleségednek és anyádnak,
legszívesebben leszarnálak!
De mivel, barátocskám, elárultad legmélyebb
félelmedet,
az ítélet: Állj védtelen a többiek előtt.
Dőljön fal!

De miféle falról van itt szó? Talán épp a Pink által maga köré épített áthatolhatatlan gátról, melyet a külső érzelmi hatások, és a külvilág rémségeivel szemben emelt. A film a fal épülési folyamatát, illetve rombolását mutatja be bravúros idő- és térkezeléssel. A linearitást totálisan elutasító cselekményfolyamnak, akciómagmának - melyben visszaemlékezések, visszaemlékezésekre való visszaemlékezések, valamint hallucinációk és álomképek játszanak egybe - az egyszemélyes bírósági tárgyalás a csúcspontja, melynek eredménye a fal lerombolása egyben dramaturgiai csapdahelyzet elé is állítja a nézőt: Vajon Pink életének önmagába záruló köre hiábavalóságképp, vagy ellenkezőleg: a metaforikus halállal kezdődő újjászületésként értelmezhető?
Hogy erre a kérdésre válaszolni próbáljunk, meg kell tekintenünk a fal építőanyagául szolgáló téglákat, végig kell kísérnünk a modern lét vékony jegén korcsolyázó főhősünk útját, egészen addig, amíg megrepedt a jég, és eszét vesztve a mélybe nem merült.

1. tégla:

Apa vissza sose jön már.
Halvány emlék, semmi más.
Csak egy fénykép az albumban.
Apa, mi mást hagytál énrám?
Apa, mégis mit hagytál rám?
Semmi mást, csupán egy téglát a falban.
Semmi mást, csupán egy téglát a falban

Alan Parker megdöbbentő montázzsal ábrázolja a születés és halál egyidejűségét. Miközben Pink bölcsőjében ringatózik valahol Angliában, apjának és többszáz sorstársának az anzioi mező lett a sírja. Az ég sötét volt, a talaj fagyott, mikor áttörtek a Tigrisek. A jó öreg György király pedig oklevelet küldött, mikor megtudta, hogy Pink apja meghalt. Az első animációs betét a háború tébolyát mutatja be. És az állati sorba alacsonyult, gázmaszkot viselő félőlénnyé degradálódott egykori büszke angolságot. A bombák tüze marja a szigetországot, és a Union Jackből is csak vérző kereszt marad a hősiesség mártíromságaként, ám az kivégzett nemzedék vére a csatornába szivárog, a hiábavalóság attribútumaként. Az 1944-es anzioi ütközet túlélői leszegett fejel baktatnak a lemenő Nap felé. A csúnyán kiégett kép is azt tanúsítja: Vesztettek, és még inkább elvesztek.
Pink magányosan botorkál a játszótéren, reménytelenül keresve édesapját, akit sosem ismerhetett. Orwelli hős, aki nem lelé honját a hazátlanná és otthontalanná vált hazában. Először az esszéista Orwell próféciái - az angolok nacionalizmusa, rejtett idegenellenessége, a Britannia mindenhatóságába vetett hite - jelennek meg a film sokkoló kockáin, aztán pedig ezeknek, földcsuszamlásszerű következményei. Maga Pink pedig a mindenkori háború után felnövő nemzedék tipizált reprezentánsa, azon százezrek, milliók archetípusa, kikre apa helyett, nem várt más, csak egy tégla a falban. Ám Pink egyszerre Smith és Winston is. A generációs lelki skrupulusok, a kollektív neurózis szubjektumba oltott summázata. És Pink éppen ezen a ponton emelkedik felül a sajátosan briton létmódon, s válik valami egyetemleges Egyes számú leszállópálya citoyenné. Ha a történelmi linearitást tekintjük, akár annak az orwelli Winston Smithnek az édesapjává, aki egy szép napon magára hagyta családját. Atyátlanság, te genealógiai bűnjel.

2. tégla:

Mikor felnőttünk és suliba jártunk,
voltak tanárok, akik minden
módon bántalmazták a gyerekeket.
Kigúnyoltak minket,
bármit csináltunk,
és nagydobra vertek mindent,
amit gondosan titkolni akartunk.

Az iskolában Pink megismeri a megszégyenítést, mely az egyéniség totális elutasításából fakad. A képek sokkolóak: a brit iskolarendszer kemény kritikája jelenik meg általuk, mely skolasztikus módszereivel tömegembereket képez, és megfojtja az egyéni intenciót. A Pink floydi tanórák, akárcsak az orwelli két perc gyűlölet manipulálják és egyirányú utcába terelik az érzéseket. Paralel világ- és lélekszürkítő cselekedetként értelmezhetők. A gondolkozás és ezáltal ez emberi méltóság ellen a szolgai vénákba fecskendezett álnok orgyilkosmérgek. A rejtegetett vers kikiáltásáról pedig a telekép nonstop megfigyeltségének rémképe juthat eszünkbe. Már érzéseink sincsenek biztonságban.

3. tégla:

Nap nap után szürkébb a szerelem,
akár egy haldokló bőre.
Minden éjszaka úgy teszünk,
mintha minden rendben lenne,
pedig én egyre csak öregszem,
te pedig mind jobban elhidegülsz tőlem,
és már semmi sem olyan jó, mint régen.

Az anyai háztól való elszakadást a szerelem hozta el Pink számára. Ebben az embertelen világban tótágast áll a klasszikus européer-séma, miszerint a leány az atyai fennhatóság alól a férje nevét viszi tovább. Ez az új érzés, annak megtapasztalása, hogy valaki önmagáért fogadja el, hogy őt választja új távlatokat nyitott az addig jobbára elutasított, és mellőzött fiú számára. A szerelem lehetőséget kínál arra, hogy felrobbantsa az addig felépült falat, ám magában hordozza az újabb csalódás lehetőségét, ezzel a homlokzat veszélyesen magasra épülését. Ehhez hasonlatos Winston esete Juliával. Tovahagyják a várost és a "Vidéken" a romlatlan természetben lesznek egymáséi, hogy kiszakadni próbáljanak az embertelen gépezetből. A szabad, szabadság, szabad szerelem és szeretkezés motívuma egyébként Orwell korábbi műveiben is megjelenik, így a Fikusz és az Antikrisztusban, vagy a Légszomjban. Ám mindkét hős esetében halálraítélt, illúzióvesztő és kiábrándító tapasztalattal jár a szerelem talmi tapasztalása. S illendő megemlítnünk egy harmadik dimenziót is, egy újabb tükröt. Tudniillik Roger Waters életének nyomait a lemez - és a film - dalain. A kiüresedő szerelem érzését Watersnek is tapasztalnia kellett, hiszen három házassága végződött válással.

Scarfe grafikája: a szeretkező párból egymás húsát marcangoló vad hattyúkká változó két szörnyeteg képe Ady és Léda héja-nászát juttatja eszünkbe: szerelmük lehullik végül az őszi avaron. A film belső idézethálója nagyon gazdag, hiszen az egymást megsebző hattyúk képei visszautalnak a korábban szerzett sebekre: a háború szörnyűségeire.

Kitöltendő az életében tátongó űrt, Pink a drogokhoz nyúl, hogy a szállodai szobájában kellemesen elernyedve egy diktátor szerepébe álmodja magát. A fasizmus rémképei sejlenek fel a stadionban, ahol "koncertet" ad, eszméit népszerűsítendő. Ismét visszautal a film önmagára: arra a jelenetre emlékezhetünk, melyben Pink a templomban játszott játékrepülőjével. A vallásosság díszleteit azonban felváltották a diktatúra kellékei: a lágy orgonahangot pokolrázó vad zaj váltotta fel, a brit zászlók helyét a keresztbe fordított kalapácsok zászlói foglalják el. A gyökerek keresésébe belefáradt hősünk azok totális elutasításáról fantáziál. Aztán a szállodai szobába berontó menedzser egy nagy adag ellendózissal visszarántja az életbe. Kezdődhet a "tárgyalás". A Fal felépült, a kör bezárult. Winston a 101-es szobában csücsül, s patkányok rontanak az arcára.

A Fal épülte

Amint azt fentebb említettük, a dalokban, és a film cselekményében Roger Waters több ponton merít saját életéből: úgy emlékszik vissza a dalok megírására, hogy azok többsége az 1977-es Animals című lemez turnéja alatt született. Az énekes belefáradt a sztár státuszába, kiábrándult önmagából és a közönségükből is, akik fanatikusan istenítettek egy rockbandát. Ez a meghasonlottság felfedezhető Pink figurájában is. Édesapja Waters apjához hasonlóan Anzionál halt hősi halált - ennek az ütközetnek állít örök emléket az az emléktábla, amelyet a filmben is láthatunk, egyfajta hommage-ként, a templomi jelenet alkalmával. A drogokkal a Pink Floyd is kapcsolatba került, elég, ha az első frontember Syd Barret példájára gondolunk. Ha elfogadunk egy olyan értelmezést, hogy Roger Waters egyfajta lelki placeboként írta a The Wall dalait, melyek posztmodern királytükörként szembesítik önmagával, a saját bensőjében épült Fallal, akkor visszatérhetünk a dolgozat elején feltett kérdésre: tudniillik, hogy megéri-e végigloholni ezt az életnek csúfolt ördögi kört, és vajon létezhet-e lelki újjászületés? Ha erre a kérdésre Waters saját életével válaszolt, akkor azt kell mondanunk: A Fal drámája katarzisként tisztította meg a szerző gondolatait, és erőt adott számára a további alkotáshoz. A megtisztulás személyes megélése metonímia útján magában hordozza a kozmoszra nagyíthatóságot: Waters a pszichodélia modern apostolaként hordozza a fáklyát saját sötétségben járó, talajvesztett nemzedéke előtt. Még tágabban: nekünk nézőknek is reményt adhat, és segíthet túllépni problémáinkon. Ahol elménk tömlöcének falai között "a Tudatlanság: Erő, A Háború: Béke, A Szabadság: Szolgaság", onnan csak imaginárius képzeletünk ikaroszi szárnyain szabadulhatunk. Isten óvd a Pink Floydot!