Vass Tibor

Dobogásvers­*

(Dány felett a lavírszín)

Barlangfontos ügy lehet,

hogy barlangon keresztül haladunk nyakra-főre.

Legyen a barlang a magasságbeli orrlyuka.

A lét legyen lavír, a magasságbeli orrszőrszálainak kerülgetése,

tisztára mint egy fantazifilmben .

A magasságbeli feltúr,

szagolássza, gyűlt-e fel annyi szenny,

amit érdemes lenne, ha zabolázna,

összecsömöszölni, fricskázni messzire.

A lénygalacsin halad, akár egy üstökös.

A csillagpor útjába kerülök épp. Dányon gondolkodom

egy olyan úton, ahol Dány létén gondolkodni lehet,

ott látok korábban egy olyan mély kutat,

mint életemben sose még,

és arról eszembe jut, hogy egy másik Főnök,

mondjuk egy mohamedány orrlyukai a szokásosnál

mennyivel mélyebb kutak lehetnének,

de mit kezdenék ezzel a Dány-kúttal,

mindjárt célomhoz érek és elfelejtem örökre ezt az egészet.

De egy nagy galacsinból egy kis darab elém hull le épp.

Összeszedem magam, lehúzok, harmadmagammal,

az útról, az úttest egyik sávjának közepéről az úttest szélére,

a padkára egy holttetemet.

Egy emberi holttetem lehúzásáról beszélek.

A másik sávban haladok, szemben megyünk egymással biciklin.

Ahogy a jó rajzvonalak szokták egymást, keresztezni példányul.

Én a szaunába taposom a pedált, ő a tüzépről tol haza fát.

Dált, fát, úgyahogy elmegy. Dányt, fát, azért ez tán mégis jobb.

Dányon agyalok a tekerés közben,

egy dányi képrendész vajon hogy járná végig ezt a barlangutat,

félúton kábé Hernádkak és Hernádnémeti között,

amikor kicsivel ezután már azon kell gondolkodnom,

vajon miért nem húzódik le senki sem, hogy segítsen,

a járművek az érintett sávban lassítani is

miért csak azért lassítanak,

hogy kikerülhessenek, a szemből jövők meg miért csak azért,

hogy a húzásból mind többet lássanak. Akár egy csoportos kiállítás.

Kilásson, lassít - holttetemre bámul, még lassabban elhalad.

A húzáshoz ott terem két helyi ember,

így lettünk hárman a lehúzók.

Az erő meghosszan, sokszorozódik ilyenkor,

arrébb tud húzni az ember olyan dolgokat,

amelyek húzásának normális körülmények között

egyébként nem kezdene neki.

Normális körülmények között vonalak húzásakor is

így sokszorozódhat meg az erő,

a képrendész nem veszi észre, hogy emberfeletti, a tudat, hogy alatti.

A Főnök meg közben turházik,

Kintet csömöszöl a Fenttel, Bentet a Lenttel.

Az időt sosem húzom még annyira, arrébb se,

mint a történtek után, a szaunában.

Ráteszek jóval több falapáttal, mint amit bírok,

a hasam merő egy lüktetés, bámulom a haslöketeket,

ekkorákat nem lökött a hasam azelőtt még,

pedig minimum annyi éve edzem a szaunában,

ahány éve egy képrendész keddekről szerdákra Dányolhat,

a bélfalaimról úgy leveri a hétvégi szennyet a dobogás, a verés,

hogy egész hétre a Dobogásversé a testem egésze.

A szív dobogásához,

a képrendészethez ma csak a Dobogásverstestemen keresztül.

Vagy erősebbnek versteszteli magát az ember,

erősebb magamagától, mint hiszi, és ilyen helyzetekben derül ki igazából,

mekkora az ereje, de ez meg olyan cím,

mintha Tudnám, mit tettél tavaly Dányon, nem tudok dány nyelven és egyszer csak megszólalok majd dányul vészhelyzetben.

Olyanokat mondok, hogy Hamlet, dány királyfi,

a Nagytarcsa felé húzó dánykasirályokról nem is beszélve.

Azt mondja nekem Dányban egy képrendész,

mutatván munkáit, hogy ezeket mind idén rendezi.

Erről beszélek, mikor a sokszorozódott erőről.

Hogy már tudja, eljöhet onnan, és le kell vonalaznia a korszakot.

Meg kéne a korszakot alkotnom, ehelyett ott tartok még,

hogy amikor húzom, még nem tudom, hogy holttetem,

nem mozog ugyan,

én mozgok harmadmagammal az átlagnál gyorsabban,

hogy a mögöttünk haladó kamionok szét ne trancsírozzák a testét,

a holttetemről beszélek, mint halott macskákét szokták,

halott macskafoltok és halottmacska-foltok tarkítják az utat

ezen a vonalon, takarítják inkább csak esők, havak,

mert az emberek kevésbé szokták,

még ha portájuk előtt is áll elő a falusi turizmusra nézvést is

tetemes hátrány.

Állok egy órát többedmagamban,

vonalakra, mentőre, rendőrre, tetemszállítóra várok,

a szemtanúk, vagy a magukat annak érzők ezen az oldalon,

a kíváncsiskodók a másikon. Kint és Bent.

Biciklivel haladok, ha nem mondtam volt, foltot a halott ember hagy,

aki a szemben lévő sávban biciklit tol, még élőként tolja,

Hernádkakon ritkák a zombik,

félholtnak sem tűnt, haladt normálisan,

ahogy egy a súly miatt meg-megingó biciklit normálisan tartani lehet,

egyszer csak összeesik, testére bicikli, fa.

Nincs időm latolgatni, letologassam-e ijedtmagam a padkára,

megforduljak-e, vagy menjek tovább,

a biciklit kell róla leemelnem, iszonyatnehéz a sok fával,

már nem is tudom, él-e még, tényleg hallom-e a hangot,

ahogy a lélek lehelődik ki,

vagy a kilehelődés inkább a barlangból fricskázott

fékezőművének hangja,

amit landolás közben kénytelen kiadni.

Messziről kiszúrom, ahogy tolja a nehéz biciklijét,

már éppen elhaladnék mellette,

sőt, éppen el is haladok, amikor holtan összecsuklik,

a holtan összecsuklást a háziorvos állapítja meg,

lehet azért, hogy megkíméljen engem a mondástól,

hogy a szakszerű oldalfekvésbe állított holttetemet

a barlangba senki nem lőhette volna már vissza,

marad a szakszerű oldalfekvés, ahogy a rajziskolában tanuljuk.

Be kell látnom, egy szón, félmondaton

nem csak versben múlnak mekkora tortúrák.

Lehet, azt hittem, hogy ha megírom, amit megélek,

azt írom meg vagy abból is, nem sok közzel bírhat az élethez.

Mert az életköz más lehet, mint a róla való megírás,

a közélet bennem, ami a közökról inkább szólhat,

s amit két vers közepett elél, hallgat az ember.

Aztán kiderül, mégse. Aztán az, mégis.

Láthatják, mondja a körzeti orvos,

a pupilla merev, a hullafoltok megjelentek, meghalt,

még mielőtt ráesett volna a kintre szánt bicikli, a bentre szánt fa.

Bennem így járnak tán a dányi vonalak is.

A rajzpupilla kimerevül, az ápolatlan gyep felmagzik,

a formára nyírt örökzöld idomtalan lesz.

A vízerek eltömődnek, a kút ellustul, a kutya bánatában

elrágja a kerítést, a kerítés bánatában visszarág az időnek.

Úton a legjobb lenni, akárha Dány és Pest között,

ott nem érhet semmi baj.

Igaz, ezt gondolja az is, akire ráesik bicikli, fa,

de múlásán kívül nem is lesz nagy baja.

*Elhangzott Fazakas-Koszta Tibor kiállításának megnyitóján, a gödöllői Levendula Art Galériában, 2009. szeptember 26-án.