Vilcsek Béla

Aki sokszínűségében is egységes

Petőcz Andrásról

A minap jelent meg Petőcz András régi és új verseiből egy gondosan szerkesztett összeállítás: Az idegen arc születése. Ez, nem mellesleg, Petőcz András egyik legfrissebb és természetesen a kötetben is szereplő versének a címe. Máris a lényegnél vagyunk: a petőczi élet és életmű alapvető kérdésénél. Önazonosság és elszemélytelenedés, identitás és idegenségérzet kettősségénél s e kettősségnek a szülés, a születés általi alkotói feloldásánál mint mindennél fontosabbnak tartott tevékenységnél. Nem véletlen, hogy az elmúlt évek nagy prózai megújulását jelentő három könyv címében összességében ugyanaz a három motívum jelenik meg, mint a mostani válogatott versek esetében. Időrendben haladva: A születésnap (2006), Idegenek (2007) és Arcok (2008).

S az sem a véletlen műve, hogy a születésnapi kötet élére afféle mottóként vagy vezérversként Az idegen című, még 1991-ből származó költemény kerül, a következő indító sorokkal: "Ma ismét erő és bizonyosság./A levegő mozdulatlanságában/egy arc jól kivehető körvonalai./Bizonyosság és bizonytalanság." Megdöbbentő és egyúttal lenyűgöző kettősségnek és a kettősség feloldásának, lírai prózának és prózai lírának, az élet és az életmű korábbi és későbbi történéseinek ez a tudatos egymásra épülése és szerves egysége!

Nem mond ellent ennek a tudatos építkezésnek, tematikus és formai egységnek az sem, hogy Petőcz Andrást pályáján szinte folyamatosan végletek és legendák kísérik. Vele kapcsolatosan rendre visszaköszön klasszicitás vagy modernség, konzervativizmus vagy avantgárd, értékőrzés vagy újat akarás, szonett vagy szabadvers kettőssége, s visszaköszön a tengerparti város legendájának, a rejtélyes francia lány szerelmének, az ifjúkori focipartik emlékének, alanyi költőhöz illő szubjektív élménye vagy a merész formakísérletekkel próbálkozó, a költészet határainak tágítására vállalkozó, mediátori objektivitás (ál)ellentéte. Egyénisége és törekvése valahogy sohasem illeszkedett, mert tudatosan nem akart illeszkedni a megszokott vagy megszabott (t)rendhez. Más volt, idegen volt s ezáltal ingerlő is, főként az egyenes vonalú pályaképhez és az egynemű esztétikai fogalmakhoz kötődő irodalomfelfogás számára. A ma már mintegy negyedszázados pálya végleteit és legendáit, meglepő fordulatait és hirtelen irányváltásait a kritika sokszor értetlenséggel fogadta, s csak a legutóbbi években ismerte fel és el szinte teljes egyöntetűséggel belső szerveződésének legfontosabb irányait és értékeit. A kritikai recepció sokáig nehezen találta a magyarázatot arra, miként férhet meg egyazon művészi vagy műfelfogás keretein belül, mondjuk, a messianisztikus lázadás, a provokatív szándék, a konkrét vagy a repetitív költemény és az apolitikusság, az esztétikum totalitásának elve, a szonett vagy az irodalmi variáció.

Pedig Petőcz András életének és munkásságának, e megközelítésben is, a rendkívül tudatos ön- és pályaépítés, az összetettség és sokszínűség szerves egysége a legfőbb jellemzője. Az, hogy alkotói életútja általánosságban éppúgy leírható az irodalmi jelenlét akarásának avantgárd lázadásától az irodalmi jelenlét új szenzibilis, posztmodern vagy neokonzervatív tagadásáig vezető útként, mint a megmutatkozni vágyás és elrejtőzés, az aktív részvétel és a teljes kivonulás váltakozó sorozataként. Egyszerre vezérli a személyes megmutatkozás, a költői önfelmutatás elementáris vágya és a túlzott kitárulkozástól, a kritikus megítéltetéstől való félelem. A személyiség mélyrétegeinek ez az alapvető kettőssége kiélezett helyzetekben hol a kor szellemével való harsány szembeszegülés, a nyílt elhatárolódás, hol a teljes elrejtőzés, visszavonulás formáját ölti. Összességében és alapvetően azonban eltökélten egy nehezen tipizálható, jellegzetes, egyetlen irányzat szűk keretei közé sem illeszthető költészet megteremtésén fáradozik. Az általa sokszor megidézett európaiság, az egységes sokszínűség eszményét követi. Ennek megfelelően, soksz í nűségében is egységes életműve mindenekelőtt annak fel- és elismerésére késztet, hogy avantgárd és klasszikus modernség, neoavantgárd és posztmodernség, alanyiság és tárgyiasság, világszerűség és szövegszerűség stb. nem feltétlenül egymásnak ellentmondó, egymást kizáró, egymással szemben kijátszható szemlélet- és alakításmódok. A médium-art, ez az általa vallott, személyes művészeteszmény és í rásgyakorlat: a klasszikus avantgárd vagy avantgárd klasszicitás az ezredforduló, posztmodernnek nevezett időszakában, s talán azon túl is, érvényesen és eredményesen művelhető. A már jelen formájában is rendkívül gazdag életmű még sok további kiváló darabbal gyarapítható; Petőcz Andrástól még sok "idegen arc születése" várható.