György Attila

Az ígéret

(...) hiszek a Természetfölöttiben.
Hiszem, sőt biztosan tudom: létezik egy fensőbb Erő, mely összefogja az életnek nevezett történés kusza vonalait és értelmes képet alkot belőle.
Másként nem lehetséges.
E hit feltétel nélküli. Az ugyanis, hogy a dolgok reálisak-e vagy sem, csupán egyik tulajdonságuk. Így van ez. És ez a meghatározás áll Istenre is: az, hogy valóban létezik-e vagy sem, csupán egyik tulajdonságaként értelmezhető. Az ateistákban "Isten alakú űr" marad. Ha más nem, hát éppen e létezés szükségessége, illetve az utána maradó Űr az, ami kétségtelenné teszi magát a létezést.
E „létezés” egyik legfőbb bizonyítéka az arányérzék. Talán éppen ezért, az arányérzék egy hatalmas rejtély - éppen úgy, ahogyan rejtély az ihlet, az alkotóerő is. Az arányok alkalmazása már valamivel közismertebb - igaz nem sokkal. Az aranymetszés talán csak az első - bár igaz, hatalmas lépés a helyes arányok és azok alkalmazásának irányában. Nem véletlen, hogy az alaptétel egy szellemiséggel, Isten létével és a filozófiával igen intenzíven foglalkozó környezetben született meg.
Az arányérzék isteni kvalitás. Lett légyen szó az emberi létezés, és a „szabad művészetek” bármilyen területéről, ez az, ami elsősorban meghatározza a végeredményt, az esztétikát, sőt a használati alkalmasságot is. Az arányérzék nem azonos a kimért, kipróbált, kikísérletezett receptekkel. Az arányérzék Titok: nem mérhető, nem megismerhető, nem kézzelfogható - csak annyit tudhatunk róla, hogy egyik legfontosabb alkotóeleme az emberi, az emberhez méltó létezésnek. (...)

            Alois Smok hitt a természetfölöttiben.
            Alois Smok hitte, sőt bizonyos volt abban, hogy léteznie kell valami rendező erőnek, amely az egyébként céltalan történéseknek és életeknek értelmet ad.
            Alois Smok mindenekelőtt a fantáziában hitt, a képzelet teremtő erejében.
            Számára a fantázia maga volt a kifogyhatatlan teremtőerő – végtelenül és kimeríthetetlenül, az idő és tér korlátozása nélkül. Alois Smok hitt a képzelet megtestesülésében - és erre legjobb példa saját élete volt, amelyben csupán három dolognak volt mindent felülmúló és magába fogadó fontossága: az esztétikumnak, az irodalomnak és a mindezt megteremteni és felfogni képes értelem hatalmának.
            Alois Smok otthonosan érezte magát e hármasságban.
            Harmónia és szépség iránti igénye felkutatta és eksztatikus, szinte vallásos örömmel fogadta magába környezetének esztétikáját, lett légyen szó képzőművészeti alkotásról, a természetről vagy akár egy gyönyörű női testről. Ez a kontemplatív öröm mintegy elfedte előle a tökéletlen, csúnya és torz dolgokat.
            Irodalom iránti rajongásában harmóniára és értelemre való igénye ötvöződött. A versben és prózában megfogalmazott világ volt az, amelyben maradéktalanul otthon érezte magát, ahol mintegy eggyé válhatott a számtalan szerző által teremtett, egyetemes, és éppen ezért a természetfölöttihez legközelebb álló fantáziavilággal. A könyvek és az írás ugyanakkor eszköz is volt Alois Smok számára - a kulcsot jelentette, a megismerés útját a természetfölötti lényege fele.
            Alois Smok egyetlen sebezhető pontja az értelembe vetett hit volt. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy személyreszabott világa, e funkcionális fantáziavilág csupán saját értelmének, szellemének építménye, amelyet fantáziája belakhatóvá tesz. Az ebből adódó büszkeség és hiúság azonban folyamatosan sarkallta az újabb és újabb megismerésre, e képzeletbeli birodalom határainak tágítására.
            E három vezérlő tényező tette lehetővé Alois Smok hétköznapi egzisztenciáját is. Arányérzéke, műveltsége és intelligenciája megteremtették számára azt a státust, mely a maga során újra lehetővé tette e fantomvilág zavartalan műkődését. Választott hivatása mintegy rövidre zárta a „valós” és „képzelt” világot; a létezés e kétfajta észlelése rés nélkül, tökéletesen illeszkedett egymásba.
            Alois Smok író volt. Farkába harapó kígyó.

(...) az arányérzék - meglehet - nem más, mint az Istenhez való viszonyulás tudománya. E viszonyítási alap minden emberben ott rejtőzik - és innen bomlik ki, akár a betűkből a szó, az analógiák sora, a képzetek által létrehozott és behatárolt személyes világ, az alternatív, személyre szabott valóság. Az analógiák ismerete, a láthatatlan és a látható összefüggések felismerése a világ összes titkainak kulcsaként szolgálhat.
És valahol ebben rejlik Isten lényege is. (...)

            Alois Smok, mint minden író, hiú és nagyravágyó volt.
            Alois Smok nagyravágyása azonban különleges volt: ugyanis kinőtte az emberi hiúság kereteit.
            Alois Smok nagyravágyása bizonyos tekintetben istenkísértés volt.

            (...) az ember életében van néhány dolog, ami több mint rejtélyes; megmagyarázhatatlan titok. Ezeknek a dolgoknak óriási hatalma van, sőt: talán csakis ezek azok, amelyek tényleges hatalommal bírnak az ember életében. A képzelet, a kéjvágy, az esztétikai érzék, a gyilkolás és kínzás primér ösztönei, a sírás, a nevetés, a félelem, és még sok más: titok. Misztérium.
            A legfőbb titkok egyike pedig Isten képe az emberben. Az, ahogyan a személyre szabott isten él mindenkiben; az a homályos elképzelés, ami diktálja, meghatározza az ember cselekvéseit, de még gondolatait is. Végső soron minden innen indul ki: az erkölcs, a félelem, a logika, a külömbségtevés, a szeretet. Ez a belső kép, a belső „diktátor” pedig kivétel nélkül, mindenkiben, tettenérhetetlenül jelen van. Az ateistában is - hiszen valahol „tudja” milyen istenben nem hisz. Ha valaki ezt a képet megtalálja magában, és sikerül beazonosítania önmaga istenét, megismerni azt: úgy hiszem, megcselekedte a legnagyobb dolgot, mit ember megtehet. Ez után már nincs több bölcsesség. Az ember, aki tökéletesen ismeri önmaga motivációit, a létező legnagyobb hatalom birtokosa.
            Meglehet, ez a fajta felismerés, tudás elviselhetetlen lenne az embernek - a megismeréssel ugyanis maga is részesévé válna Istennek. Isten megismerésétől pedig óva inti az embereket szinte minden világvallás. Nemcsak azért, mert a megismerés hatalom, s ha valamit, valakit megismertünk, a szó teljes értelmében, akkor azt uraljuk is. Ez még csak szentségtörés lenne, olcsó feketemágusi ambíció. Valami sokkal mélyebb és erősebb rettegés nyomta rá kitörölhetetlen bélyegét az emberek és Isten viszonyára. Egyes vallások talán ezért tiltják Isten ábrázolását, de még az emberét sem, ki áttételesen Isten képét viseli.
            Assziszi Aegidius azt mondta: ismertem egy embert, ki olyan közelről látta Istent, hogy minden hite elveszett. És ezt mondja a chászid legenda is a harminchat igaz emberről, a lamed vov-okról, akik magukra veszik a világ szenvedését: – a nem emberre mért megismeréstől és szenvedéstől úgy megfagy lelkük, hogy Istennek ezer évig kell melengetnie ujjai között őket - sőt egyeseket még Isten sem tud soha fölmelegíteni.
            A megismerés veszélyes: az első emberpár megszegte a törvényt, megízlelte a jó és rossz tudásának gyümölcsét, és azóta nincs megállás. Olyasvalami ez, mint a cetek megmagyarázhatatlan öngyilkossága vagy a lemmingek kollektív halálba menetelése. Az emberiség a megismerésbe menetel rendületlenül - s még szerencse, hogy az oda vezető út végtelen. Isten megközelíthetetlenségében így van valami vigasztaló. (...)

            Alois Smok számára a végső célt Isten megismerése jelentette.
            Alois Smok úgy vélte: a cél fele vezető út alkotó képzelettel van kikövezve.
            Alois Smok hitt önmaga alkotó képzeletében.

(...) Isten - lényege szerint - a puszta ráció útján megismerhetetlen. Nem azonos az ismert és megismerhető világgal. Emberi értelemmel Isten nem közelíthető meg, mivel az emberi értelmes véges - az Isteni ellenben végtelen. Ugyanakkor a ráció, az értelem (a fantáziával mellett) mégiscsak az egyik olyan, az emberek számára hozzáférhető isteni kvalitás, amely magában hordozza a "tökéletesség" a megismerés lehetőségének ígéretét.
A lehetőség magában hordozza a bizonyosságot. (...)

II.

            Alois Smok egy éjszaka fölriadt álmából.
Néhány pillanatig szótlanul és gondolatok nélkül nézett a sötétbe; aztán egyszerre csak önkéntelenül, hangosan kimondta a gondolatot, ami visszarántotta az álomvilágból:
            Isten megismerhető.
Furcsa, vibráló feszültség vett erőt rajta. Fölkelt, világosságot gyújtott, papírt és írószert vett a kezébe.
            Isten megfogalmazható.
Többször, gondosan elolvasta, ízlelgette a két feketén csillogó szót a papírlapon. Aztán fordított egyet, s mintegy önkívűletben írta tovább az új, szűz oldalakra az egyre inkább megvilágosodó összefüggéseket.

            (...) Isten megfogalmazható. Leírható. És ez az egyetlen mód megismerésére; mert ez az egyetlen közeg, mely képes befogadni Istent. Az Úr temploma az Írás - a héber kabbalisták még tudták, hogy a betűk szentek és Isten lehelletéből származnak; és e betűk természetük szerint azonosak azzal a Lélekkel, mely a teremtés kezdetén életet lehelt a holt agyagba.
            Ezért van hát, hogy a szent Nevet a hagyományok szerint nem lehet kiejteni. Az isteni lényeg, a megismerés magja, a maradéktalan azonosság, a Vagyok Aki Vagyok – kimondhatatlan. Csupán az írás bírja el.
            Isten neve – azaz lényege – megfogalmazható és írásban rögzíthető. Négy betűvel, vagy négymilliárddal – ez mellékes.
            Az írás a Tudás fájának tiltott gyümölcse - isteni kvalitás, mely képes megragadni, megfékezni és formába önteni a parttalan fantáziát. A fantáziavilág pedig, a képzelet világa nem más, mint Isten megnyilvánulása.
E megnyilvánulás az írásban ölt testet.
Csupán a megtestesülés titkát kell megtalálni; a megfelelő betűket és szavakat hozzá.
Hiszen írva vagyon: az Ige testté lőn. (...)

Alois Smok már második éjszakája nem aludt. Attól a pillanattól fogva, hogy álmából felriadva papírra vetette a két szót, többé nem talált vissza köznapi életébe. A felismerés döbbenete, a lehetségesség ígérete egészében és feltétel nélkül lefoglalta. Alois Smokban ettől fogva semmi másra nem maradt hely; minden más elveszett, alárendelődött e gondolatnak. Néha órákig ült, maga elé, a semmibe meredve; aztán órákig írt, néha még saját gondolatait is megelőzve a papírra vetett mondatokkal. Fizikai szükségletei, akár a távol-keleti szenteké, a minimálisra korlátozódtak; az ő esetében ez mindössze a kávé és a cigaretta volt. Mindkettőre szüksége volt ahhoz, hogy zavartalanul, józanul kezelhesse és ellenőrizhesse gondolatait és tisztán tartsa képzeletét.
Néha, az írás közti szünetekben, anélkül hogy újra elolvasta volna, fölvett és összetépett néhányat a teleírt ívek közül. Fölösleges lett volna újra megvizsgálnia a leírottakat – az egyetlen hiteles mértékre, a megérzésre, a hirtelen jött megszállottságra hagyatkozott. És azt sem szabad elfelejteni: Alois Smok író volt – a fölösleget, a zavaró salakot épp oly biztos kézzel távolította el ebben az önkívűleti állapotban, akár a szobrász a kibontakozó mű körüli holt anyagot.

            (...) A leírt szavak és gondolatok összesége megismerhetetlen - térben, időben és mennyiségben is végtelen, akár maga Isten.
            A tökéletesség azonban nem mérhető – és éppen ezért, a tökéletesség számára a végtelen semmit nem jelent. A tökéletesség egyformán jelen van a beláthatatlanban és a parányban, fent és lent, kint és bent egyaránt.
            Isten maga a Tökéletesség.
            A Tökéletesség maga a teljesség.
            A teljességnek nincs mérete. Nincs kis teljesség és nagy; csak teljesség van, semmi más. Minden egyéb csak viszonyítás a teljességhez.
            Ha úgy vesszük: a teljesség, a tökéletesség, Isten – arányérzék kérdése. (...)

A második éjszaka hajnalán Alois Smok pontot tett a mondat végére, majd minden átmenet nélkül mély, öntudatlan álomba merült és átaludta a napot. Ugyanilyen hirtelen, átmenet nélkül ébredt föl alkonyatkor. Kezébe vette a telírt lapokat és gondosan elrendezte őket. Majd friss kávét főzött, rágyújtott, és valami egyre növekvő, szívdobogásos izgalommal kezdte olvasni a sorokat.
Az utolsó lapot remegő kézzel és gyöngyöző halántékkal tette le - néhány pillanatig mozdulni sem bírt, csak valami hatalmas, embertelen, belülről jövő súlyt érzett, ami odataglózta székéhez. A kimondhatatlan közelsége embertelen súllyal és félelelemmel nehezedett rá; a katarzisa előtti pillanat volt ez, mikor már csak egy szó, egy hang, egy betű hiányzik ahhoz, hogy formát kapjon és szétáradjon ez a mindennél hatalmasabb erő, a megismerés és a teremtés ereje.
Ez a szó, ez a betű nem volt benne a kéziratban.
Hiányzott belőle, akár az Isten.

(...) Az Igét kell megtalálni, az igét, mely leírva és elolvasva testté változik. Az igét, mely ott rejtezik minden egyes szóban, amelyet valaha is leírtak; az Igét, mely ott lüktet és él a valaha is leírt szavak összeségében. Óvatosan, a szellem és képzelet eszközeivel kell lebontani, formázni ezt a hatalmas anyagot, amíg csak elő nem tűnik e formátlan közegből a vakító, tiszta megismerés. (...)

            Alois Smokot a hajnal mozdulatlanul, kalapáló szívvel, verejtékezve és tollal kezében találta a kézirat fölött. A hiányzó szót, mi teljessé tette volna Isten írott mását, nem sikerült megtalálnia. Közelebb állt a tökéletességhez mint valaha; az emberi és isteni megismerést csupán egy parányi, lehelletnyi rés választotta el; csupán egy végig nem gondolt gondolat töredéke hiányzott e remekmű boltívéből, mely magába fogadhatta volna Istent.
            A hiány pedig teljesen magába foglalta Alois Smokot; e parányi hiányhoz képest a világ fennmaradó része mindössze töredék, befejezetlen és tökéletlen alkotás maradt: a képzelet és az értelem Bábel tornya.
            Csalódottan és mindenféle megrendülés nélkül írta le:

Az arányérzék titka önmagában rejlik: felismerni, hogy a megismeréshez túl kicsik, vagy túl nagyok vagyunk.

            És ekkor, végre, mint aki kegyelmet kapott, Alois Smok a felszakadozó feszültségben megértett valamit: valamit a megismerés ígéretéről, ami majdnem azonos a megismeréssel. Keze, mint ugrásra készülő ragadozó, remegett a papírlap felett. Érezte, ez az a pillanat, amikor e majdnem-megismerés tettenérhető; valahol most tör utat a tudat legmélyéről az, ami majdnem megfogalmazható, majdnem leírható...
            És valami gyerekes mágiával, a türelmetlen várakozás bűvöletében szólalt meg öntudatlanul, fennhangon:
            - Tíz évet adok az életemből, ha sikerül leírnom a szót.
            Ezek voltak Alois Smok életének utolsó szavai. Egy gondolat sem követte őket.

III.

A kórbonctani vizsgálat eredménye szerint Alois Smok halálát szívinfarktus okozta. A boncolás során az is kiderült: Alois Smoknak kezdődő tüdőrákja volt - de ettől az orvosok véleménye szerint, megfelelő kezelés és életvitel mellett még akár tíz évet is élhetett volna.