Káplán Géza

A köveskáli római katolikus templom emlékére

                                                                            Zsom Jánosnak

A körben. A körben teng az álmos templomkert; –
(Fagylaló idő: arany nappalok, ezüst éjszakák),
S ha megáll kapujában az Akárki,
Örök figyelmébe vonja máris a kör,
Ólmos dermedésbe.

Mandulafák beszélgetnek,
Növényszerű, szikár és elvont képződmények,
És por és fény és levélrések,
S persze a lonc: a rózsa, rózsa, rózsa! –
S megint a csont, a csonthéjas hajók: heten
Vannak, hét megrögzött, magányos engedetlenség.

Valaki érkezik, lefékez, kikapcsol, bezár.
Hány élő éjszaka telt be itt, hány halottas nap-ár
Éledett?  – Miközben mozdulatlan, egy,
Miközben mondhatatlan, egyszerű a hely,
Kizárja, alkalmasint, a határozatlan lényt;
Akárki nem léphet erre a közönséges gyöpre.

Te se dicsérd magad, előre,
Ne legyél riportere saját magadnak, nem ér a
Neved, mint a mandulák, hulljál a köves
Talajra, s beszél majd helyetted a feltárt időben
Csontlelked, a váz.

Addig is, ha kérdezgetnek, otthon, mond azt:
Voltam valahol, s ott volt elhullt ezerévem,
S a lényem, zárkózott, baljós, de fényesült énem,
Valami nagy-nagy hallgatásban,
Valami rejtőzködő média-magházban,
Eszelős tömören.

Tudatom immár, a templom még áll,
S áll egy kis közösség szemöldig érő
Ív alatt: – megvert és megtört közösség: többnyire
Bizonyság nélkül, s csak testben van jelen,
S nincsen, ki karját széttárva elénekelje
Újra: nekem épültél, szentem, lelkesítésemre,
S eljuttatsz engem e világon túlra.