Túros Eszter

Kezdet

Vala a Kezdet, az idő kezdete. Kiinduló-, viszonyítási pont, mely homályba vész. A semmi és a minden, a káosz és a rend küszöbe, a világteremtés pillanata, hatalmas erő, amely mozgásba hoz, alkotásra, állandó újrakezdésre késztet, kényszerít.  Létünk, mibenlétünk magyarázata, a nagy emberi kaland biztonságát pedig a kezdetről való tudásunk, képzetünk, hitünk garantálja. A kultúrák, civilizációk talaját eredetmagyarázó történetek, mítoszok, legendák jelentik – melyek éppoly távolinak tűnnek, mint maga a kezdet. Az archaikus jelek az emlékezés idoljai és talán az idők végezetéig éreztetik hatásukat. A kezdetet értelemmel ellátó kép-jel-írás önazonos, mozdulatlan, teljes – mégha csak töredékeit őrizzük is, alkalmas a teljesség megmozgatására, a sugallatszerűen megnyilvánuló isteni előhívására. Az alkotó energiák eredményeként létrejövő archaikus képi jelek megismerése legalább akkora kihívás, mint a kezdet kérdése. A jelen felől szemlélve mindaz, ami ősi, megfoghatatlanul távoli, és állja az időket, rendkívüli jelentőséggel bír mind a tudományok, mind a művészetek számára. Mert a valamikori ember világélményéből születtek. Az univerzummal való érintkezés lenyomatai.  Apró jelek, melyek az idők folyamán hatalmassá nőttek, rettenetes, borzongató erőt sugározva. Múltunkat jelentik, távlatukból adódóan mindannyiunk közös múltját, amely helyhez és időhöz tapadó jellegén túlmutatva, egyetemes.  A kezdet azáltal létezik, hogy az ember megformálta. Jelekbe sűrítette a megfoghatatlant. A jel szab határokat a határtalannak, a jel bontja ki a mindenséget, melynek parányi részei vagyunk, alkotó, alkotásra képes elemei. A legtöbb, amire alkotó emberként vállalkozhatunk, hogy emberi léptékeinkhez mérten próbáljuk szóra bírni, formába önteni, emberszabásúra faragni a mindenséget, erejéből táplálkozva, erejétől átlényegülve, átjárva próbáljuk meghaladni korlátainkat, hogy ezáltal megsejtsük a titkot.
Az itt kiállító alkotók közös vonása, hogy mindannyian archaikus távlatokban gondolkodnak, a korlátlan messzeségekben találják meg szabadságukat. Archaikus, egyszerű, értelemmel legfennebb részleteiben megragadható jelekből teremtik meg saját kifejezésmódjukat. E jelek leképezéséből, új rendbe szervezésből, átformálásából hoznak létre egyedi képződményeket, amelyek soha nem ragadhatóak ki teljes egészében archaikus közegükből, ezáltal pedig az idő építő-romboló dialektikáját juttatják kifejezésre. A mozgást, amelynek lenyomata minden jel.
A művészek egyrésze abból indul ki, ami megfogható. A konkrétumok, az ősi írások, jelek, motívumok felől próbálja megtalálni az ősi köteléket, az anyagra alapozva, a textúrával való kísérletezés, teremtő aktus által nyit meg szellemi horizontokat. Mások a belső átlényegülés, az egyetemes, a fenséges átható, átlényegítő érzésének megtapasztalása útján hozzák létre időnként elsöprő erejű, máskor letisztultan finom formáikat.  Mélységesen mély a múltnak a kútja, a jelek vezetnek ki e feneketlenségből. Csábító a mélység, a határtalan, a jelek felszínen tartanak, fogódzók a végtelenségben. Nem lehet véletlen, hogy éppen a Szahara élménye az előhívója a kiállított alkotások jelentős részének.  
 

L. Simon László

A Kezdet
Egy kiállítás margójára

Nehéz utólag eldönteni, hogy igaza van-e a Pallas Lexikon szócikkírójának, mikor azt állítja, hogy az „az emberfaj első fejlődése, azaz az emberi kultúra legrégibb kezdete a világ minden tájékában körülbelül ugyanaz lehetett, s aligha voltak a művelődésnek különböző magasabb fokai, amint azt már a történelmi idők kezdetén a különböző népeknél tapasztalhatjuk”. A régészeti leletek mindenesetre azt látszanak igazolni, hogy a Kezdet vagy éppen az Újrakezdés hasonló fejlődési formákat és csomópontokat mutat fel, időben és térben eltérő helyzetetekben is. A tér általunk átlátható szerkezete és az idő szinte felfoghatatlan dimenziói együtt olyan furcsaságokat is képesek produkálni, hogy a mai tudásunk szerint egymással nem érintkező kultúrák is hasonló eredetmítoszokkal, hiedelmekkel, és vizuális megjelenítési, ha tetszik önkifejezési módokkal rendelkeztek, örökös fejtörésre, tipizálási és tudományos rendszerezési tevékenységre kényszerítve az utókornak a múlt nem létező darabjait kutató gondolkodóit.
Az viszonylag könnyen belátható, hogy az egymással gyakran érintkező embercsoportok éppen a tapasztalatcsere által jutottak a művelődés magasabb fokaira, mint az elszigetelten élő társaik, akiknek a fejlődése általában egy viszonylag alacsony szinten meg is állt (ezt ma is láthatjuk a még meglevő néhány természeti nép életét, szokásait vizsgálva). Ám azt nehezen tudjuk megmagyarázni, hogy a minden kommunikációt mellőző zárványlét miért is eredményezett a kezdeti szakaszban az egymással érintkező népekéhez hasonló fejlődési formákat. Talán mégis van valami – vizuális kifejezőeszközeiben is argumentálható, de igen nehezen verbalizálható – őstudás, ami isteni erővel van kódolva az emberiség minden tagjába, szülessen éppen a civilizáció bármilyen fejlettségű közösségébe? Talán a civilizációs Kezdet mégsem egy üres tárhellyel rendelkező, formálható egyedet indított el a szellemi és anyagi fejlődés rögös útján, hanem igenis kódolva volt, s kódolva van mindenkibe az eredet azóta elhomályosult képi valósága?
A barlangrajzokban, az ősi ábrázolásokban fellelhető hasonlóságok mögött ott van az a spirituális mámor, ami az első erjedt gyümölcs megevése óta művészetet és művet szervező erővé vált, s amely a révület révén segítette elő az őstudás kifejezését. Ugyanakkor ez az ösztönző mámor félelemmé is alakulhatott, így nyitva utat az alkotás újabb irányainak. „Ki tudja, az ősember micsoda irtózatos nyavalyákat ismerhetett, cipelt a testében, de amelyek vissza tudnak ütni az utódokban millió évek múlva is – írta Ady. – Hanem az alkohol okvetlenül éppen olyan végzetes bűne volt az embernek, ez bizonyos, mint a csók, melyet mégse úgy eszközölnek a gerlék, mint mi. Ahogy nőtt majom vagy micsoda őseinknek szellemi befogadó talentuma, úgy nőtt a félelmük a betegségektől, haláltól, kétségtől és bánattól. Ez vitte az embert a szerelmi raffinement-ok s mesterséges mámorok kigondolására. Ezekből lettek az idegbajok és idegpotenciák, sőt ezekből lesz lassan-lassan a művészet.”
A Kezdettel kapcsolatos vadromantikánk az ősi világok vélt tisztasága, a paradicsomi állapot, vagy a sosem létezett aranykor utáni olthatatlan vágyakozásunkból táplálkozik. Mindez csak az egység, az egész, a teljesség illúziója utáni kapaszkodás, ami mindig fájdalmas kiábránduláshoz vezet, ám ennek tudatában is kódolva van belénk, az ember által teremtett civilizációba az újrakezdés. Ez kell a túléléshez. A vágyból táplálkozó remény, a felejtést erősítő emlékezés mámora éppen a közelgő Vég elfogadásához szükséges. Mert közel a vég, készüljetek!