Kostyál László

Horváth János Milánról

„Rippl-Rónai miatt” – hangzott egy interjú során a válasz arra a kérdésre: vajon mi lehet az oka, hogy Horváth János Milán festészetre vonatkozó gyermekkori álma a hasonló vágyak nagy többségével szemben nem enyészett el az idő múlásával. Hű maradt ehhez az álomhoz, Rippl-Rónai inspirálására lett festőművész, és erre vezethető vissza kettős hivatásának másik ága is, melynek révén nem csak képeket, hanem a képekről is ír. Hiszen Horváth János Milán festőművész és egyszersmind művészettörténész, számos kiállítás kurátora, publikációk hosszú sorával a háta mögött. Pályafutásának két szimultán futó ága között a szellemi kapcsolatot tehát – tagadhatatlanul némi leegyszerűsítéssel, de a valóságtól el nem rugaszkodva jelenthető ez ki – Rippl-Rónai József művészete képezi, amelynek ő a legavatottabb kutatója, s egyik szellemi örököse is.
Horváth János (a Milán keresztnevet művésznévként teszi hozzá) 1973-ban a pécsi Tanárképző Főiskolán, 1979-ben a budapesti Képzőművészeti Főiskolán szerzett oklevelet. Három évig egy kaposvári szakközépiskolában tanított, majd 1976-tól a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum művészettörténésze, kezdetben egyben a múzeum keretei között, a Dunántúl egyik legismertebb kiállítóhelyeként működő Somogyi Képtár vezetője is. 1985-től a képzőművészeti osztály vezetője, 1980-ban és 1990-ben rövid ideig megbízott igazgató, 1993-tól tudományág vezető referens. Ő a létrehozója a kaposvári Róma Villában, a művész egykori otthonában, eredeti körülmények között megtekinthető Rippl-Rónai gyűjteménynek és kutatási központnak. Tevékenységét 1988-ban Kaposvár város, 1989-ben Somogy megye művészeti díjával, 1992-ben a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével ismerték el. 1988-tól vezeti a kaposvári Balázs János Képzőművészeti Kört. Négy somogyi művész – Zichy Mihály, Kunffy Lajos, Bernáth Aurél, Rippl-Rónai József – állandó emlékkiál­lí­tá­sának, valamint a Rippl-Rónai Ödön Gyűjteményt bemutató állandó tárlatnak rendezője. Rippl-Rónai József művészete, hagyatékának feldolgozása három évtizede foglalkoztatja, de valójában a somogyi művészet egésze képezi kutatási területét, időszaki kiállításainak, publikációinak döntő többsége ehhez a körhöz kapcsolódik. Muzeológusi pályafutása során nagy szerepe volt a kaposvári múzeum gyűjteményének fejlesztésében és a közönség számára történő bemutatásában, népszerűsítésében. Az utóbbi években megjelent, jelentős eredeti forrásanyag­ra támaszkodó könyvei – Rippl Rónai Ödön impozáns kollekciójának feldolgozása (2002), Balázs János (2005) és Kunffy Lajos (2005) életművének bemutatása, illetve a Rippl Rónai Józsefről kiadott informatív album (2006) – monografikus igényűek és komoly szakmai jelen­tő­ség­gel bírnak. Jelentős összefoglalói születtek Somogy megye képzőművészetéről (1995, 2000), nagyszámú kisebb publikációja jelent meg helyi orgánumokban, kataló­gu­sok­ban.
Első önálló kiállítását 1975-ben rendezte Kaposváron (TIT Galéria), azóta több mint huszonöt tárlata során olyan rangos galériáknak is vendége volt, mint a viroviticai (SRB) Városi Múzeum (1981), a budapesti Helikon Galéria (1984), a pécsi Műhely Galéria (1995), az Lancasteri (USA) Galéria (1996), a kaposvári Vaszary Képtár (2006) vagy a keszthelyi Helikon Kastélymúzeum (2008). Rendszeres résztvevője különböző országos tárlatoknak, valamint a somogyi képzőművészek csoportos kiállításainak, 1979-től tagja a Művészeti Alapnak, majd utódjának, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének.
Festőművészként az inspiráló mesterhez alapvetően két fogalommal kapcsolódik: a kolorizmussal és az elsősorban a Rippl-Rónai párizsi korszakára jellemző szimbolizmussal. A kötődés inkább a mélyebb rétegekben érződik, mintsem a felszínen, hisz piktúrája erőteljes, egyéni és következetes. Kiindulási pontját leginkább a múlt század első évtizedeinek expresszionista és szürrealista törekvései képezik. Nem keres kapcsolódást a kortárs művészeti trendekhez, mint festőt hidegen hagyják a napi divat-szeszélyek. A képet, az „imagót” hagyományos értelemben kezeli, központi témája az ember, a pillanatnyin, az egyedin keresztül mindig az általánosítható mondanivalót keresi. Azt mondhatnánk róla, látványelvű művész, miután képein többé-kevésbé megtartja, legalábbis kiindulási pontként alkalmazza a klasszikus arányrendszert és perspektívát, a „látvány” fogalma ugyanakkor csupán ehhez, és nem a külvilág vizuálisan érzékelhető történéseihez kapcsolódik. A kompozícióin feltűnő alakok nem azonosíthatók, nem bírnak konkrét személyiséggel, sokkal inkább emóciók perszonifi­káció­jaként értelmezhetők. Ehhez kötődik öltözetük, illetve annak hiánya is. Utóbbi részben a nemi identitás hangsúlyozója, részben a leplezetlenség vagy a tisztaság allegóriája. A viselt ruhák kortalanok, inkább archaizálók, mint divatosak. Nincs korjelző szerepük, sem társadalmi kötődést vagy szociális rétegződést nem jelölnek, de nem segítik elő viselőjük meghatározását sem. Csupán a képi szereplők civilizációs fokának és körének meghatározására alkalmasak: leginkább európai jellegűnek mondhatók, s a felruhá­zottság jelzéseként foghatók fel. Nem adnak semmi további konkrét fogódzót, mint ahogy maguk a figurák is nélkülözik az egyéni karaktert. Absztrahált, olykor groteszk vonásokat hordozó arcuk maszkszerű, nélkülöz minden érzelmet. Nem azért, mintha a festő ezeket ki akarná küszöbölni – sőt, éppen adekvát vizuális megfogalmazásukat tartja talán legfőbb céljának –, csupán az eszköztárába nem illik bele a mimika révén történő megjelenítésük. Az érzelmeket a gesztusok, a mozdulatok, a testhelyzet, a kompozíciós szereplők egymáshoz való, gyakran bonyolult, ugyanakkor láthatóan teljesen indulatmentes viszonyrendszere fejezi ki. Ennek révén ábrázolásuk sokkal szenvtelenebb lesz, tárgyilagosabbnak tűnik, az emóciók pszeudo-racionális, objektív formában tűnnek fel. A mélyértelmű gesztusok, a figurák közötti kapcsolatok és a kolorit összehangolása révén lehetőség nyílik egy olyan végtelenül finomra hangolt skála kialakítá­sára, amelynek segítségével az egyes érzelmi rezdülések vagy mélylélektani történések a felszínes, egyedül a mimikán és a heves mozdulatokon alapuló ábrázolásnál összehasonlít­ha­tatlanul precízebben, ugyanakkor a kívülálló hidegen dokumen­tatív, leíró szemszögéből fogalmazhatók meg.
Mindebből következik, hogy Horváth János Milán képein minden egyes motívumnak – alaknak, mozdulatnak, elrendezésnek, színnek – szimbolikus jelentése van. Jeleneteinek – már amennyiben a kivetülő belső történések vizuális megfogalmazása jelenetként aposztrofálható – helyszíne általában nem lokalizálható. A környezetet, vagy annak jellegét, hangulatát az adott emóció határozza meg, de konkrét színhelyhez való kötődése nincs. A megszokott, valós perspektíva olykor torzzá válik, mintha prizmán vagy parabola tükrön keresztül látnánk, máskor feloldódik a háttér-síkban. Nem találkozunk környezetjelző elemekkel: növényzettel, természeti objektumokkal, tereptárgyakkal, architektúrális részletekkel, illetve csak ritkán, abban az esetben, ha azoknak a narratívában hangsúlyos szerep jut. Gyakoriak viszont a titokzatos, misztikus fényjelenségek, amelyek meghatározhatatlan, a horizontvonal alatt, vagy a néző mögött elhelyezkedő, titokzatos forrásokból származnak. Sápadtan derengő sárgák, rejtélyesen pulzáló kékek, különösen vibráló zöldek, forró izzással remegő vörösök kevered­nek olykor egy kompozíción belül is, néha látszat-glóriát rajzolva a látomás mögött, annak szereplői számára nem, csak a néző számára látható víziók körül. A jelenések gyakran többrétegűek, de nem a képi szereplők vizionálnak, hanem azok számunkra teszik egyértel­műbbé a jelentést. Tromp l’oeuil jellegük csupán előttünk nyilvánvaló, így inkább nem is kép a képben, inkább kép a képen, vagy a kép mögött megfogalmazás fejezi ki a lényegüket.
A szereplők tehát kvázi színészek, akik eljátszanak egyes szerepeket, vagy ha együttesen tekintünk rájuk, megszemélyesítenek bizonyos hangulatokat, belső lelki történéseket. Bár az alkotások címe olykor klasszikus, néha kifejezetten bibliai történetre utal (Orfeusz, Dante-variációk, Ádám-Éva, Exodus, Golgota stb.), ezeket a művész legfeljebb keretnek használja fel, lényegüket egyéni mondanivalójához igazítja. A képek kivágata általában meglehetősen szűk, a figurák teljes mértékben kitöltik, pontosabban ők maguk képezik a kompozíciót, és nem ritkán csupán félalakban jelennek meg. Az általuk eljátszott szerep a szemlélő számára nehezen követhető belső logikára épül, az interpretáció így elsősorban az asszociációkra és az egyéni értelmezésre támaszkodik. Teljesen önkényesnek mégsem mondható, hisz a művész az említett eszközökkel megadja a meditatív elmélyülés alapvető szempontjait, azonban nem adja kézbe a kódot a képen kivetülő belső történések, érzelmi megnyilvánulások konkrét megfejtéséhez. A nézőnek úgy nyílik lehetősége a képekkel történő azonosulásra, hogy a dekódolásuk során az értelmezési folyamat utolsó lépcsőinél a saját tudatalattijából felbukkanó emlékfoszlányokat használja fel. Ennek révén válik nyilvánvalóvá, hogy Horváth János Milán egyes alkotásai olyan belső történések vagy érzelmi megrázkódtatások kivetülései, amelyek konkrét élethelyzetekhez kapcsolódnak. Ezek a születéstől egészen a halálig terjednek, de magukba foglalnak filozofikus, olykor szofisztikus töprengéseket az ember és a transzcendens szféra viszonyáról, az élet vagy akár a halál értelméről és céljáról, a sötétség és a világosság harcáról és permanens körforgásáról, máskor egy adott élethelyzethez kötődő érzést vizuali­zál­nak: békességet, örömöt, szeretetet, félelmet, magányt. Talán leginkább emblematikus, művészetének esszenciáját megfogalmazó képén, a Nyitott kapuk c. kompozíción (1994) az előtérben balra lévő és a vele való azonosulás lehetőségét teljes mértékben felkínáló, csupán mellkép-kivágatból látott, kifejezéstelen arcú férfialak olyan, egymás mögött elhelyezkedő nyílások során tekint át, melyek mindegyike mellett egy-egy ruhátlan nőalak áll vagy éppen görnyed, az utolsó pedig egy virágzó, fényárban úszó kertbe nyílik. Íme az életút stációi, a végső beteljesedés reményével. Minden predesztináltnak tűnik, szenvtelen racionalitással szemlélhető és elemezhető, de ott rejtőzik mögötte a dolgok legmélyén megbúvó, az élet rendezettségébe vetett, a művészetét alapvetően meghatározó hit is.

Horváth János Milán munkái >>