Sturm László

Az enyhítő képzelettől a megtartó jellemig

Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

Radnóti érett költészetében minden egyszerűnek tűnik. Úgy ír, ahogy a költőt elképzeljük. Kötött formában, tiszta rímekkel, jól megrajzolt képekkel, hagyományos motívumkinccsel, erős önéletrajzi háttérrel, ismert(nek vélt) érzéseket fejez ki. Olyan erős költészetének evidencia-jellege, hogy többnyire nem is tudatosítjuk azt az árnyalt jelentésvilágot, amely révén a költő naggyá válik: a közhely buktatóit elkerülve az evidenciák igazságához talál vissza.
 A Levél a hitveshez is rögtön elbódítja az olvasót a vers elején hat soron át összecsengő rímeivel, tiszta jambusaival, magától értetődő ellentéteivel (távol-közel, rabság-szabadság, ébrenlét-álom, magasság-mélység, hang-némaság stb.) és vonzó szeretetközpontúságával. Könnyen elsiklunk a részletek fölött. Például afölött, hogy milyen sokértelműen talányos már a vers kezdete: „A mélyben néma, hallgató világok”. Miféle világok vannak miféle mélyben? Aztán: miért kell a csöndbe belekiáltani? És ha távol van Szerbia és messze van a hitves: akkor mi van közel? „Hangod befonja álmom”: melyik főnév az alany és melyik a tárgy? Miért három határon túl van a hitves, mikor Magyarország és Szerbia között csak egy határ van? Nem ellentmondás, hogy a hullás öntudatlanságot asszociál (Szerbia ájultsága is ilyennek tekinthető, a kamaszkor „kútja” is, de a bombák véletlenszerű zuhanása szintén), ám az öntudat visszanyerését is ugyanez a lefelé tartó mozgás fejezi ki: „az éber lét útjára visszahullva”; „a 2x2 józansága hull rám”?
 Kezdjük az elején! A mélyben lévő világokról az első gondolat, hogy ez a rabság világa, hiszen a rabság „lenti” létállapot, mélybetaszítottság. Tehát egyszerűen a fogoly helyzete mint kiindulópont, némi költői körülírással megfogalmazva, ez lenne az első egy-két sor értelme. Mindez könnyen kibővíthető egy második síkkal: a fogságban lévő emberek mindegyikében külön, teljes világ él, saját emlékekből és saját szenvedésekből összeszőve. Így a maga egészében mással soha meg nem oszthatóan. Míg a külsőségében felfogott rabság bizonyos ráparancsolt vagy sunyító némaságot hoz magával, a második felfogás az élményvilág, a szenvedés megfogalmazhatatlanságának felvetésével, egy alapvetőbb létréteget érintő némaság-fogalommal egészíti ki azt. Tehát már a rabság konkrétságán belül maradva is többrétegű a kép.
 De tovább is léphetünk. Álom és ébrenlét, öntudatlanság és öntudat kettőssége szintén tetten érhető az első sorokban, ami történetként is legombolyítható: a beszélő nyomasztó álmából kiáltással ébred föl. Ez a vetület átvezet a lélek világába, mintegy belülre helyezi a „cselekményt”: a kifejezhetetlen és kikiáltható rétegek a lélek redőzöttségét is megmutathatják. Azt, hogy rabság és szabadság drámája belül is megragadható, alátámasztja, hogy a „hallgató világok” a versszak végére első személybe vált („hallgatok”), a vers vége pedig közvetlenül szól a „lélek hosszá”-nak bejárásáról.
 Ugyanakkor a külvilág és a lélek rendjének megzavarodásával, ahogy megrendül kívül a bűn és a rabság, belül a kifejezhető és a némaság megszokott helye, a támpontként szolgáló átfogó rendszerek – történelem, személyiség stb. - is kiismerhetetlennek mutatkoznak. Ha a Negyedik ecloga szellemében értelmezzük a mélység szót, akkor az az emlékek őrzője, vagyis a történelem: „elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld” – írja ott. A történelem válik tehát némává a kiszolgáltatottan sodródó ember számára, az értelmesnek tételezett történelmi folyamat veszti el számára a jelentését. Az Ez volna hát… című vers – amely egyébként is a Levél a hitveshez számos mozzanatát tartalmazza – „vad út, mely túlvisz majd e mély koron” sora a mélységet mint süllyedt, aljas korszakot állítja elénk. Ennek fényében a rosszkor születettség helyzetére kerülhet a hangsúly.
 Már ennyiből is látható, hogy az egyes jelentésrétegek kölcsönösen árnyalják, kiegészítik egymást, a hangsúlyeltolódások kis feszültségei pedig állandó mozgásban, feszültségben tartják a jelentést. Egymásra vetül a rabság és a kifejezésképtelenség, és ezeknek történelmi, személyes, illetve lét- és lélekállapotként való értelmezése.
 Mindennek tudatában, és a vers és az életmű logikájától sem eltérve, érdemes a kezdő sorok vonatkozásában még egy lehetséges szintet föltárni. A hívő katolikus költőnek ugyanis ember és emberen túli, de emberre bizatott világ kapcsolatáról is van mondanivalója. Ilyen távlatba állítva is kibontható a vers kezdete. Eszerint az emberi rendeltetést megtagadó kor, a rabsággá csonkított létezés elveszíti a környezet iránti fogékonyságát, ember és világa egymásrautaltságának érzékét. Megszűnik ember és ember, ember és teremtés titokzatos összefonódása. A környezet várná, hogy az ember teljesítse feladatát, és uralja, gyámolítsa a rábízott világot, de az ember bűneiből vagy állapotából kifolyólag elveszítette célját, álvalóságban tévelyeg, környezetét és önmagát egyaránt pusztítva. Megszakadt a világot harmóniába fűző viszonyrend, idegen, semmitmondó lett minden másfajta létezés. Ezáltal viszont az egyéni létezés is kilátástalanná, szorongóvá és céltalanná vált: a világból áramló csönd kétségbeesett kiáltássá, visszhangtalan kapcsolatkeresési kísérletté alakul az egyénben. Öntudatlan némaságba süllyed a máskor oly rokon világ a maga ezer jelenségével, külön, mégis összeálló világaival.
 Többértelmű a „néma, hallgató” jelzőhalmozás is. Nyomatékosítás? Részben. De enyhítés, ellentét is lehet: érthetetlenné vált a világ (és a nyomatékosítás értelmében ez nagyon kínzó állapot), de a világ azért továbbra is figyel ránk, számít ránk (ez az ellentét reménye, ebben az esetben a „hallgató” odafigyelő, meghallgató jelentésben áll). Ember és környezete elidegenedése és az ebből fakadó céltalanság-érzés számos korábbi Radnóti versben témává válik. Az időben viszonylag közelállók közül jellemző és rövidsége miatt egészében idézhető példa A bujdosó: „Az ablakból egy hegyre látok, / engem nem lát a hegy; / búvok, tollamból vers szivárog, / bár minden egyre megy; / s látom, de nem tudom, mivégre / e régimódi kegy; / mint hajdan, hold leng most az égre / s virágot bont a meggy.”
  Az egyrészt lefojtott, másrészt artikulálatlanná fokozott megszólalás, némaság és kiáltás között a „hang” (és talán a „csönd”) hozza vissza a létezésbe az emberi lényeget, teremt kapcsolatot a széthullottságukban eltorzuló létszintek között. A szeretett lény hangja egyaránt átjárja az álmot és az ébrenlétet („Hangod befonja álmom, / s szivemben nappal újra megtalálom”), újra egységessé teszi a személyiséget (ebben a szoros egységben pedig szinte egyremegy, hogy az álom fonja-e be a hangot, vagy a hang az álmot). A külvilágra irányuló figyelem is helyreáll („hallgatok”: ’odahallgatok’, ’figyelek’ értelemben), a kölcsönösség jegyében pedig újra fölzeng a környezet, sőt, mintegy védelmezőként áll a beszélő köré. (Az itteni „zsongással” rokon, bár ott lefokozottabb jelenség a szúnyogok „zengése” az Ez volna hát...-ban: „rémült csönd kerít, / csak szúnyogoktól zeng a lomha fűz”.)
 Szintén egyfajta arany közép, a dermesztő némaság és a heves kiáltozás közti átmenet a kijózanító „hűvös”-ség, amely a védelmező férfi-eszmény részeként az utolsó versszakban majd újra előjön. A némaság (a végletek) hiányérzetével kezdődő verset tehát fokozatosan átjárja a hiány leküzdhetőségének a bizalma. Ezt hitelesíti az egyre gazdagabb érzékelés. A hallás uralja az első strófa nagyrészét, a szakasz utolsó sorában aztán feltűnik a tapintás, illetve a hideg-meleg érzékelése, a második versszak eleje pedig a látásra teszi át a hangsúlyt („Mikor láthatlak újra”). Innen pedig a belső látásig vezet az út.
 Az ellentétpárok mellett – vagy helyett? – föltűnnek tehát a kiegyenlítő hármasságok. A némaság-hang-kiáltás és a jeges-hűvös-heves mellé odatehetünk még többet. A tudat alá bukó alvás, aléltság és a tudat fölött csapongó képzelődés, remény között (kamaszkor kútmélyi ziláltsága és ifjúkor csúcsokat járó szép tágassága között) feltűnik a mindezt maga köré szervező éberség, józanság. (Ezek térbevetítése indokolja, hogy az aléltság is, az éberség is lehet „hullás”.) Újabb hármasság a környező világ, az emberi, és az ember fölötti szint. Az első kettőről már volt szó, az utóbbit többek között az „ég” és a „zsoltár” említése idézi meg. A feleség alakja átjárja mindet, megintcsak érzékeltetve, hogy az egyes szintek átvezetnek egymáshoz, összefonódnak egymással – ahogy a hang és az álom, vagy a fa és a kérge.
 A szeretetben és a szépségben (költészetben) valamiféle „minden egy” tapasztalatához jut el a költő. Múlt és jövő, hitves és barát, a lélek és az „országok útjai” egymásba játszanak. Beteljesül a jelenlét, ami a vers elején csak kínzó hiányérzetként, vagyis hiányával volt jelen. Megteremtődik a jelen, és ezzel összeáll egy újabb hármasság: múlt-jelen-jövő. A „voltál” és a „leszel” „az vagy”-ban egyesül. (A „három vad határ” népmesei száma a különálló részek, hármasságok egyesítésére utalna így?)
 A középső versszakban megteremtődik tehát a hitves jelenléte, de el is halványul rögtön, újra „messze” helyeződik. A jövőre irányuló hit és a múltra utaló feledés közül megint kiesik a jelen (a vers egy újabb szépséges és szintén talányos sorában): „csodákban hittem s napjuk elfeledtem”. Megint rávetül a versre az egyetemes elidegenedettség – az egyetemes „távol-”, illetve „messze”-lét! – árnya (pusztítóan, mint a bombázóé). De nem ez a végső szó, a képzelgésben visszanyert jelenlét, bár pillanatnyi, nem bizonyul illúziónk. Következik ugyanis az oly sok magyar versben fordulatot hozó „mégis”. A dolgok közötti kapcsolatokat újraszervező közép megtalálása varázserővel fölérő intenzitást ad a személyiségnek.  A külső körülmények nem változtak meg („bombázórajok húznak el felettem”, „fogoly vagyok”), a képzelet, az álmodozás hamar kifárad, ám a külső helyzet illúziótlan tudatosítása és a képzelet felszárnyalása együttesen rávezet arra a tartásra, amely állandósítja a jelenlétet, „a folytonos veszélyben, bajban élő / vad férfiak fegyvert s hatalmat érő / nyugalmá”-ra. (A lélek belső szerveződésének szilárdságát a nyelv látszólagos önszervezése érzékelteti: a rímek mellett fokozott szerepet kap az alliteráció – „férfiak fegyvert”, „hűvös hullám” – és a figura etymologica –„nyugalma nyugtat”, „hullám… hull” -.)
 A feleséghez fűző szeretet motívumaira ráforrnak az istenszeretetre való utalások – ilyen például a zsoltár vagy az ég említése, a megváltó szerep, a mindenhatóság sugalma, a fény-árnyékkal kifejezett teljesség stb. -, így a hitves belsővé tett elérhetősége Isten belső elérhetőségét is jelenti. A szeretet, a lényeg jelenlétében élni, a külvilág ellenségességének a dacára is – ezt jelenti a kiküzdött tartás, és nem valamiféle külső sebezhetetlenséget. Megőrizni a normalitást, a létezés evidenciáját: ez a „2x2 józansága”.
 Az értéket óvó vadság vonzása már régen hatott Radnótira (maga a „vad” szó az egyik leggyakoribb jelzője). Például a Férfiversben: „Süvölts csak bátran, hisz férfi vagy /…/ Tudd, egyedül vagy, mint az első farkas volt / az éjszaki rideg erdőn”. Ám csak kései költészetében tudta azt igazán, minden fontos vonatkozását felvillantva beépíteni saját szellemiségébe. Ezekben a versekben áll elénk az otthonosság hitelességével az az arany közép, ami után a Berzsenyi Dánielről című tanulmánya szerint hiába vágyakozott a másfél évszázaddal előtte élt ódaköltő, aki ellenséges környezet és csalfa képzelődés között verődve hozott létre nagy életművet: „’De csak ilyen a világ! Siessünk, Barátom, a Képzelődések országába! /…/’ – írja Nikláról Kazinczynak. Menekül, de a Képzelődések országában is forr az indulat. Szemlélődni szeretne és nem lát: vizionál. /…/ Érzi bizonytalanságát a végletek között.” 1936-os, saját műhelyére is fényt vető tanulmányában tehát Radnóti már tisztán látta a célt (nem véletlen talán, hogy ekkoriban válik jelentős költővé). A Levél a hitveshez és más kései versek kétségtelenül be is teljesítették azt.