Vass Norbert

Bajnóczi Gábor balladája

   Akinek a nevét a vízre írták. Shelley költeménye bravúrosan értelmezi át John Keats végrendeletét. A mulandóságot, a talmi dicsfényt az emlékezet jégszobrává fagyasztja megindító búcsújában. Gaál István is a vízre írta szereplői nevét Sodrásban című alkotásának kezdő képsoraiban, majd Vivaldi lágy zenéjére csónakáztatja a betűket a nyugodt Tiszán. A film pedig egyebek közt arról elmélkedik, hogy vajon megfagy-e a szőke Tisza folyása Bajnóczi Gábor nevét kirajzolva? Vajon hogy reagál egy közösség – vagy csak annak hitt társaság – egy hirtelen rázúduló tragédiára? Képes-e együtt maradni? Gaál filmje lassan csordogál a válaszok tölcsértorkolata felé, miközben a felejtés és az emlékezés, az értelem vagy érzelem a felszín és a mélység kérdéseit teszi fel magának és nekünk nézőknek.
   De te fabula narratur! – áll gyakorta Aesopus meséi végén. Gaál ugyan nem használja ilyen közvetlenül ezt az eszközt, ám filmje alatt végig érezzük: a szereplők által elmondottakat nekünk nézőknek szegezi. Merész, szubjektív kameramozgásaival pedig egyre azon dolgozik, hogy kiemeljen minket karosszékünk kényelmes melegéből és arra hívjon meg, hogy együtt napozzunk, ússzunk, vacogjunk, nevessünk, sírjunk, szeressünk és gyűlöljünk a történet szereplőivel. Gabi történetére Jung azt mondaná: archetipikus. Mi nézők pedig, ha nem is tudjuk pontosan a szó jelentését, egyszerre csak azon kapjuk magunkat, hogy vadul kutatunk az elménkben szeretteink arcképe után, hiszen a vetítőterem nem alkalmas arra, hogy tárcánk után nyúljunk és megnyugvással előhúzzuk belőle a számunkra kedves arcok mását és megpróbáljuk azt erőszakkal recehártyánkra égetni. Alkalmasak vagyunk egyáltalán bármiféle objektív információ elraktározására, vagy emlékképeink valamiféle emocionális ballaszttal jutnak tudatunk legmélyére, hogy onnan előcsalogathatók legyenek, ám objektívek sohasem? Segíthet-e a fényképészet, még tovább: a filmművészet az objektív valóság rekonstruálásában és egyáltalán szükség van-e ilyesmire? Persze az is lehet, hogy csupán egy szimpla Tisza-parti kamaradrámát láttunk, ami haloványan felskiccelte a hatvanas évek elejének korhangulatát és foghíjas tablót tárt elénk az akkori fiatalságról, mintegy kultúrtörténeti adalékként... Azért fogtam most a billentyűk ütögetésébe, mert hajlok rá, hogy többről van szó, mint ez utóbbi magyarázat. Kezdjük hát az elején.
   Gaál Pásztón töltötte gyermekkora legszebb éveit, és filmjeiben is gyakran térnek vissza az ekkor gyűjtött fontos emlékek: a falu, a természet, a kis közösségek motívumai végigkísérik pályáját. Filmes indulásában nagy segítséget kapott a Balázs Béla Stúdiótól, ahol Huszárik Zoltánnal, Sára Sándorral és Kósa Ferenccel dolgoztak együtt, szorgosan váltva egymást a kamera és a vágóasztal mögött. Két évig a híradó-stúdiónak dolgozik, majd átkerül a dokumentumfilmesekhez. Ekkor készítik el Sárával az Oda-vissza és a Cigányok rövidfilmjeiket, illetve a Tisza – őszi vázlatokat, a Sodrásban előtanulmányát. A Népszabadság kritikusa a Sodrásban elkészülte után „rehabilitálta” a Tiszát, hiszen korábbi írásában a rövidfilmet túlságosan esztétizálónak tartotta, olyan alkotásnak, amiből hiányzik a közéleti izgatottság, mozgalmasság. Ám, hogy a Tisza tájéka megtelik fiatalokkal, egyből bocsánatos bűnnek számít a korábbi hangulatfilm forgatása.
   Gaál maga írja a forgatókönyvet, ő rendez, és a vágás munkálatait is saját maga végzi: „Az írás, a rendezés, a vágás mindhárom egy cél érdekében működő montázs egy-egy fázisa.” – vallja. Háromszor szűri át önmagán, mintegy óriási szitán az elképzeléseit az ötlettől a megvalósulásig. Határozott alkotó: semmit nem enged abból a struktúrából, ami benne él a filmjével kapcsolatban. Könyvében azt írja, hogy bármikor, bárkitől elfogad ötleteket a készülő filmjével kapcsolatban, de kizárólag akkor, ha az beleillik a struktúrába.
   A forgatókönyv azokkal az egyéni és társas reakciókkal foglalkozott, melyek egy közös ismerős eltűnését követik egy közösségben. „Egy kosár kutyakölyökről van szó – írja – akik összeszokott, jó társaságnak bizonyulnak, ha tetszik közösségnek, ám amikor hirtelen bekövetkezik valami visszahozhatatlan, akkor kezdik el viszonyaikat vizsgálgatni, feltérképezni.” A szkriptet harminchárom nap alatt varázsolták celluloidra.

„Hol van Gabi?”
                                                                                                                           
   A Hunnia Filmstúdió sokatmondó, ám a történet szempontjából teljességgel indifferens logojának eltűnése után a kamera egy folyó vizén kezd pásztázni. Az objektív oly hosszan simogatja a finom fodrokat, és a víz színén meg-megcsillanó napfényt, na meg a tükröződő vízparti fák árnyékképeit, míg megismerkedünk az egész stábbal. Aztán, hogy a nevek elfogynak, röviden szemléljük még a csendes sodrást, majd vágás. Egy falucska utcájára csöppentünk. Lengén öltözött fiatalok érkeznek a képbe, hogy egyikük a kút alá dugva fejét nyerjen enyhülést a meleggel szemben. Percek alatt összegyűlik egy kisebb csapat, akik jókedvűen, tréfálkozva indulnak a töltés felé. A folyóparton aztán fecskére illetve bikinire vetkezve próbálják elviselni a hőséget. A táskarádió ontja a friss nyári slágereket, az idő tökéletes. Mit kívánhat még egy vakációzó kamasz?
   Újabb két alak kontúrjai tűnnek fel. Egyiküket – a leányzót – lelkesen üdvözlik a többiek a fiú azonban új jövevény. „Ki ez a pofa?” –kérdezgetik egymást. Zsóka aztán – a vele érkező lány felfedi az új fiú kilétét: ő Székely Zoltán orvostanhallgató, és az új szomszédjuk. Aztán Zsóka rendre bemutatja a többieket is Zoltánnak. Nekünk nézőknek is ugyanannyira új ez a társaság, mint neki, bele tudjuk hát magunkat élni a helyzetébe. Aztán a villám focitornát követően a labda a folyóban landol. Egyként rohannak a vízbe az önfeledt gyerekek, csak Zoltán hezitál, ám végül őt is rábeszélik. A parton csak a Böbe nevű szőke lány marad, aki nemrég fürdött, ezért most kihagyja.
   Gyors vágások következnek. A képek gyakran szándékkal fénnyel szemben készültek, vagy alulkomponáltak. Mindenesetre elérik a céljukat. Azon kapjuk magunkat, hogy elhajolgatunk a repkedő iszapbombák elől, amiket valamelyik kölyök hajított felénk. Honnan is tudnánk, hogy melyikük volt az, hiszen csak pár perce ismerjük őket, ráadásul mi is épp velük lubickolunk és kapkodjuk a fejünket. Így éljük hát meg a fürdőzés székelyzoltáni élményét. Jöhet az uzsonnázás, irány a nyársakért. Ketten kannibáltáncot lejtenek, majd elkészül az első csoportkép is. Ekkor tűnik fel Zsókának, hogy valaki hiányzik a képről. „Hol van Gabi?” – kérdezi riadtan a lány. Biztosan csak gallyakért mehetett. A fiatalok fölé tornyosuló fák azonban baljósan a folyó irányába tekingetnek…
   Egyre idegesebben kurjongatják Gabi nevét, de a fiút nem lelik sehol. Eztán a partra gyűl a kis csapat és félve pillantalak a víz felé. „Csak nem gondolod, hogy…” mindnyájan arra gondolnak… Hogy Gabi még nem jött ki a Tiszából, hogy belefulladhatott. Nem merik kimondani. Kifogásokat keresnek. Hátha hazament. Aztán együtt kezdik keresni vízben és víz alatt. Mindhiába. Hazafelé betérnek Gabi nagymamájához, de az unoka nincs otthon. Az egyik fiúnál összegyűlnek még a nap végén, hogy újból számba vegyék a lehetőségeket, hogy elfogadható magyarázatot találjanak. Mert az nem lehet, hogy...
   De mégis ki ez a Gabi valójában? Zsóka Zoltánnak készülő villámjellemzésében annyit tart fontosnak, hogy „Biológusnak készül, de szép verseket is ír.” Később azt is megtudjuk, hogy Gabit felvették az egyetemre – ezt Zsókával közli sugárzó arccal a focimeccs kellős közepén, mire a többiek rászólnak, hogy ne most enyelegjen. Felajánlja aztán, hogy bekeni napolajjal Zsóka hátát, előtte azonban megcsókolja a lány vállát, mire az felháborodottan felpofozza. Gabi kicsúfolt óvódásként fut Lujához, aki addig végig a homokszobrait formázta, aztán irány a víz. Végállomás. A Bajnóczi név választása is jelképes a filmben. Erről maga Gaál beszél: a Bajnóczi-fivérek a pásztói évek játszótársai voltak, akikkel a környék rétjein szaladgáltak, a gyümölcsösökben fára másztak és gyakran jártak fürdeni a közeli Zagyvához. A Bajnóczi-fiúkkal való kapcsolat megszakadása Gaál Istvánnak is a gondtalan gyerekkor végét jelentette, mint ahogy szimbolikusan a film hősei is ezzel találják szembe magukat.
   Gaál István az életrajzi könyvében elárulja, hogy Gabit összesen tizenegy alkalommal vágta képre eltűnéséig: tizenegyszer. Sok barátjával nézette meg a még készülő alkotást és mindtől azt kérdezte, vajon emlékeznek-e az eltűnt fiú arcára? A nyersanyagot addig toldozta-foldozta, addig ragasztgatta – napokat-éjszakákat töltve a vágóasztal magányában, kilókat fogyva – amíg össze nem gyűlt a kellő számú nemleges válasz. „Pista, nem emlékszem.”
   Gabi rövid szereplése alatt a művészet tárgyából (modellt áll Lujának) a művészet mímelője (légbőgőzését babérkoszorúval jutalmazzák) és végső soron – metaszinten – a művészet alanya (vagyis a film, melynek Gabi cimboráin kívül mi, nézők is a részeseivé válunk cselekményének elindítója) lesz. Jobb híján a katalizátor szó használata volna ildomos Gabi szerepére a cselekményben. Ő az, aki – eltűnésével – elindítja az eseményeket amik végső soron mindenkit önvizsgálatra és állásfoglalásra késztetnek. Lássuk a hét fiatal reakcióit.

Enumeráció – Narratívák és fogaskerekek

   Berci – aki másodikban kibukott az iskolából – kereskedősegéd egy fűszeresnél. Alig halljuk szavát a bandában. A rendőri kihallgatásról is ő távozik elsőnek. Dolgozni siet. Mikor a vevők rákérdeznek a történtekre, színesen festi le azokat. Hangsúlyozva persze saját érdemeit: az ő történetében rögtön észrevette Gábor lesüllyedését. Nyilván folytatódna és újabb tónusokkal egészülne ki a narratíva, ha nem érkezne meg a boltba Laci. Ennyi volt hát csak ez a haláleset? Egy izgalmas, fordulatos történet, amit be lehet adni a sarki fűszeres vevőinek? Nem láthatunk bele Berci bensőjébe, nem tudhatjuk, hogy milyen viszonyban voltak, ám valószínűsíthető, hogy őt érintette meg legkevésbé a tragédia.
   Érdekes helyzetbe kerül Karesz, aki – tudjuk meg Zsókától – sportoló, a TF-re jelentkezett. Érdemes figyelnünk a „zsókai” jellemzésekre, mert tömörek, ám mégis sokat árulnak el gazdáikról. Karesz a sportoló, a testi lény, aki a fizikumával vív ki tekintélyt a társaságban. Testi mivoltát húzza alá az is, ahogy Böbét vigasztalni próbálja: lelki problémára testi gyógyírt ígér. Szavak helyett ölelést nyújt a felzaklatott lánynak. Tudjuk, hogy a kamaszok között mennyire fontos a fizikai megfelelési vágy. Karesz harmóniában van a testével. Ott éri azonban kettős támadás, ahol a legvékonyabb a páncélja: az érzelmeit bolygatja fel Gabi eltűnése. Szinte egyszerre veszti el egyik barátját és a barátnőjét. Nincs is ideje az első tragédián gondolkodni, a felelősség kérdését feltenni, amikor újabb csapás éri: szakít vele Böbe. Elveszti a lába alól a talajt. Zsókához szalad, hogy segítse őt ki ebből a gödörből, beszéljen Böbével. Nem is sejti, hogy kétségbeesésében újabb vihar kirobbantója lesz: a lányok heves szóváltásáé. Érezhetően sokkal inkább tanácstalan a Böbével történtek kapcsán és hogy a szakítás megélése elhalványítja benne azt, hogy örökre elvesztett egy barátot. Utolsó szalmaszál: lihegve érkezik meg a vasútállomásra. Böbe már a vonaton ül: ”Ne találkozzunk többé.” – mondja a lány. „Elveszlek feleségül!” – fogja könyörgőre. Elfuserált egy mondat ez. Vajon mi lesz veled ezután, magadra maradtál…
   Most Böbét kövessük a Tiszától a vasútállomásig. A lány a parton marad – mint állítja nemrég volt bent. Azért nem árt, ha kitérünk arra a jelenetre is, amiben először találkozunk vele: Zoltánnal való megismerkedésekor kiderül, hogy Camus-t olvas. Tán nem mehetünk el szó nélkül a Közönyre tett utalás mellett. Ez az elejtettnek tűnő félmondat a film végére érik be. Camus: Közönye is egy közeli ember haláláról – igaz, annak erőszakos formájáról, és még inkább a halál feldolgozásáról, a felelősség kérdéséről beszél. Szóval Böbe a parton marad és feltehetően a könyvét olvassa. Ha nem így tenne, akkor ugyanis ő volna az egyetlen, aki – filmes nyelven szólva – totálban láthatná a fürdőzést, páholyból nézhetné végig azt a jelenetet. Tovább megyek: ő van abban a pozícióban, melyből – talán ki lehet szúrni: valaki hiányzik a fürdőzők közül, ha máskor nem, hát akkor, amikor a kiszállnak a vízből. Böbe azonban nem veszi észre Gabi eltűnését. Amikor Zsókának feltűnik, hogy Gabi hiányzik a csoportképről, akkor Böbe sokat sejtetően megjegyzi, hogy talán hazament, mert megsértődhetett. Ezzel Zsókára céloz, és a pofonra gondol, ami elcsattant a vízre kelés előtt. Vádirata pedig hazafelé egy újabb névvel egészül ki: Kareszéval. Szerinte ugyanis Karesz viselkedése idézte elő a tragédiát: ő rángatta bele a többieket az iszapszedésbe, és valószínűsíti, hogy Gabi ennek esett áldozatul.
   Böbe este szakít Karesszal. Elvágja ezzel azt a szálat, ami ehhez a bandához köti. De sokkal többet is tesz ennél: Elutazik, hogy egyedül lehessen: többé nem akarja látni Kareszt és hallani sem akar a felszínes viszonyról, amit csak a szexualitás tartott össze. Böbe élete ilyen irányt vesz a tragédia hatására. Valahogy többre, mélyebbre vágyik, valahogy el akar szakadni az eddigi valójától. Talán Gabi mondata érkezett meg a szívébe, aki elárulta neki, hogy igazi szerelmet akar érezni? Böbe hárítása, bűnbakkeresése és a kiszakadása a bandából egy új, felnőtt élet reményében megtett áldozatként is értelmezhető. Ennek a folyamatnak az elindítója pedig Gabi volt közvetve (amikor a szerelemről vallott neki) és közvetlenül (halálával, ami a Karesszal való kapcsolata felülbírálását indítja el) is. Böbe talán felismeri, hogy ősszel – hisz nem véletlen, hogy épp érettségiző és egyetemre kerülő, azaz új életet kezdő, az ismeretlenbe lépő srácok a film főhősei – tán úgyis felbomlana a banda, tán a kapcsolatuknak sem tenne jót a távolság. Mindezeknek elébe megy, lelép a színről. A vonat sípol: viszlát gyermekkor!
   Székely Zoltán! Hallik többször Zolinak, ennek a gyökértelen, barátokra vágyó, koravén fiúnak a bemutatkozása a parton. Családja a napokban költözött a Zsókáék melletti lakásba, mert édesapja errefelé kapott munkát. Tiszavarsány immáron Zoli hetedik lakhelye, noha alig múlt még húsz. Orvosi egyetemre jár, idősebb a többieknél. Zsóka csábítja le az „Aranypartra”, hogy vegyen részt a közös fürdőzésen. Zoli nyilván örül, hogy ilyen hamar új barátokra lelhet, ámde – idősebb, nagyvárosi srác lévén – távolságot is tart. A nézői szemszög sokáig Zoli szemszöge. Ismeretlen arcok, ismeretlen helyek egy teljesen új világ, amiben meg kell kapaszkodni, amiben meg kell találnunk a helyünk. Zolival együtt, lesütött szemmel vallom be magamnak, hogy bizony én sem tudok visszaemlékezni Gabi arcára. A Székely fiú viselkedése érthető: semmiféle kapcsolatban nem állt Gabival, viszont annál inkább szeretné megismerni a többieket – ha már úgy alakult, hogy a sors összehozta őket. Amikor Laciéknál a többiek feszülten-rémülten várakoznak a révállomás telefonhívására, Zoli Királyék fényképeit nézegeti. „Ez itt édesapád?” – kérdi Lacit az egyik kép fölött tűnődve. Meg sem riad, mikor csörögni kezd a készülék. Zoli megjelenése egy dramaturgiai jolly-joker a rendező kezében, hiszen alkalmat ad arra, hogy elhangozzanak a „zsókai-szentenciák”, hogy megtudhassunk valamicskét a szereplőktől.
   Aztán megint Zoli ötlete viszi tovább a történet folyását: a fényképkészítésnél derül fény Gabi távollétére. Szerepe azonban több annál, minthogy egyszerűen a film dramaturgiai motorjának tartsuk. Hideg, kimért mondatai mind azt segítik elő, hogy elemelkedjünk Gabi halálának konkrét esetétől és próbáljunk elvont szinten gondolkodni a problémáról. A film végén letaglózó az a párbeszéd, ami közte és Király főorvos között zajlik: Bajnóczi Gáborról, mint kórbonctani esetről beszélgetnek. Nagyon nehéz dolgot kér tőlünk Székely Zoltán és nehéz is őt szeretnünk ezért, ám el kell ismernünk kulcsfigurája a filmnek.
   Hátravan két fiú, hogy teljes legyen a leltár. Kettő, mégpedig a leginkább különbözőek: Lacit akinek „a szíve helyett is számok vannak” és Luját, aki „szobrász lesz”. Luja ráadásul Gabi legjobb barátja, titkainak ismerője. Zsókán kívül őt sújtja leginkább Gabi halála. Gondolkodásuk különbözőségét jól jellemzi az egyik hosszabb párbeszédük, melyben – forgatókönyvírói bravúr – teljesen különböző dolgokról beszélnek és mégis ugyanarról. Laci ugyanis elmondja Lujának, hogy fél, mire Luja helyeslően bólogat: igen ő is fél. Attól mégpedig, hogy egyszer már kiment a fejéből a legjobb barátja, egyszer már megfeledkezett Gabiról, mi lesz, ha örökre kitörlődnek a vonásai? Laci persze nem erre gondolt: ő az egyetemtől, Pesttől fél. Látszólag ég és föld, ám ha belegondolunk egy és ugyanaz: mindketten attól félnek, mit tartogat a jövő, mi fog történni velük ezen a sorfordító őszön, hogy fog megváltozni az életük? Az élet megváltozása Luja olvasatában a barát elvesztése, Lacinál pedig az otthon, a szülői ház elhagyása. Mindkettő magányt, s a továbblépés lehetőségét kínálja, így valójában egyről van szó.

   A szereplők megismerése után szólnunk kell néhány szót a filmnyelvi eszközökről is. Esett már szó a dekomponáltnak tűnő, ám teljesen tudatos választás nyomán a filmben hagyott képekről a fürdőzés-jelenetben. Említtessék most a táj hangsúlyos szerepe is. A táj azonos súlyt képvisel a történetben, mint bármelyik szereplő, sőt tán még náluk is fontosabb. A képeken a srácok elvesznek a monumentális fák árnyékában, vagy éppen a Tisza partján állva. A táj föléjük magasodik, meghatározza, irányítja a sorsukat. (Gondoljunk csak, arra, hogy a keresés kezdetén a fák a Tisza felé hajolva mutatják az utat…) A totálok a hősök kiszolgáltatottságának, tehetetlenségének kifejezői. Nem mondható el azonban a tájékről sem, hogy időtlen lenne: A kezdeti paradicsomi „Aranypart” a történet előre haladásával válik egyre szürkébbé, komorabbá, kopárabbá, hogy a záró képsorokon egyenesen gyilkos, kegyetlen tájjá változzék. Gaál maga is nagyon fontos szerepet szán filmjeiben a képeknek. Hozzájuk képest a dialógusokat csak szekunder információforrásként kezeli, a primátus a filmnyelvi narrációé, a képé.

„Jaj reménycsillagom, ki énelejemben lehullottál…”

   Zárásként álljon itt egy részletesebben megvizsgált jelenet. Anna néni siratója, ez az alig másfél perces gyönyörű montázs. A jelenet az agnoszcálás után következik a filmen. Ekkor látjuk utoljára együtt a csapatot, akik bár külön-külön utakon érkeznek, mégis közös térben találkoznak megint. Mennyivel más ez a csoport, mint a film elején megismert csupa mosoly, energikus társaság. Az eltelt három nap alatt éveket öregedtek. Megtörtek, gondterheltek. A jelenet azzal zárul, hogy a két lány egymást átölelve sír. Túl vannak a kezdeti nézeteltérésen, ami jelen szemszögből nézve teljesen gyerekesnek is tűnik.
   A lányok sírása vezeti át a képet a nappalból az éjszakába. A kamera egy bagoly szubjektív nézőpontjából indít: az éjszakai erdőben járunk valahol a lombkorona táján és lassú svenk indul el – akárha a halál toposszá vált szimbóluma fordítaná nyakát, egy keserű hang irányába. Merthogy a képpel szinkronban - de nehéz ezt írásban visszaadni – szól Anna néni siratója, aki eleget tett a formaságoknak: azonosította az unokája holttestét és most magányában virraszt és a választ keresi egy kérdésre, amire nincs válasz: „ Jaj hogyan lehet az, hogy hazajövök és nem talállak itthon?” A bagoly-kamera közben a svenkelés mellett lágyan lefelé is bólint, hogy egy meredek kránnal megérkezzünk a Bajnóczi-porta udvarára. „Jaj halál, halál, de ügyetlen voltál, mért nem válogattál, nem jó helyen jártál…” Hessegeti el a szürke madarat Anna néni, mikor az épp benéz az ablakon. Az ablakon, mely magányosan világlik a sötét éjben – mint Magritte: A fény birodalma című képén. Az az érzésem azonban – ezt sugallja a film –, hogy azon az éjszakán nem csak Anna néni virrasztott, hanem még legalább három, de az is lehet, hogy öt ablakot is felkereshetnénk, és azokból is fény szűrődne az utcára. Bizony három-öt külön ablak. Gábor eltűnése után elég volt Király-lakás lámpáit meggyújtani, oda gyűlt mindenki, ezen az éjszakán pedig már mindenki maga van…
   Aztán belépünk a szobába: az ének még hangosabb és még keservesebb. Óvatosan fordul a kamera, hogy nehogy leverjen valamit a házban: faragott bútorok, meszelt falak vezetik útját, míg el nem érkezik Gabi sarkához. Rövid ideig látjuk csak a holmiját, aztán egy szemérmes vágással ismét a dohosabb tárgyakat látjuk. És a lepkegyűjtemény. „Biológusnak készül, de szép verseket is ír” Hát itt vannak a preparátumai, a film legszebb verse pedig éppen róla íródik: nagyanyja siratója.  Megkapó, hogy Bajnócziéknál egyszerre van jelen a modern világ (Gabi dolgai) és a száz meg száz éves, múltba vesző szúette fafaragások, a díszes kerámiatálak. A jelenet párhuzamba állítható a ’Király Laci szobája-montázzsal’ ahol úgyszintén megfigyelhető antik és modern eme kettőssége. Míg azonban Lacinál nagyobb arányban lelhetők fel a modern tárgyai, addig Anna néni háza inkább az antik felé tendál arányaiban. Ebből következhetne, hogy Laci esetében az új arat diadalt, elsöpörve és félrehajítva a régit, míg Anna néni siratója pontosan arról szól, hogy az antik magába szippantja az újdonságot: a lepkéket pókháló fonja majd körül, a villanykörte kialszik, és sorolhatnánk. A Bajnóczi-ház immár nem képes befogadni: „Jaj reménycsillagom, ki énelejemben lehullottál…” A gyönyörű montázst a gyilkos Tisza hullámai nyelik el. A következő képeken ugyanis azt látjuk, ahogy elmossa Luja szobrait, a végzetes délután utolsó fizikai emlékét. A lelki stigmák viszont megmaradnak…