Borbély András

Favágók

Az éjszakák, mint hosszú szőrű ebek,

körülsompolyogják a parasztházat,

a hegyen túlról fát hordnak, kik fáznak,

s itt lakunk mi is, akik a szerelmet 

úgy gyűjtik, mintha életüket össze,

vagy vak asszony a tűzhelyből a parázst,

s árnyékunk, e megnyúlt, sűrű palást,

mint a lélek, mely kísér mindörökre. 

Az éjjel: mintha sosem érkeznénk meg

észrevétlen az álmok közepébe,

mert nincs középpont, csak egy árnyékrésbe

írjuk, mi alkony s hajnal közt beérett -. 

Befog az éj, mint vadat hosszú hálók,

s nem térnek reggel vissza a favágók.

Ahonnan indulsz

Ahonnan indulsz, ahova érkezel,

befon a szó, s a mondat kusza váza,

madarak szállnak, kiket ki érhet el,

ha szembe, vagy ha szélirányba szállnak. 

Madarak röpte, szó, folyóban kövek,

amikre lép, ha átkel, vándor lába,

s miként a folyó, árad annyi szöveg,

bízhasd magad csak egy-két jó szavára, 

mi átvezet a vízen, hogyha járnál.

- Nyughass, viszlek én vállaimon téged,

énekelhetsz, míg viszlek víznek átkán, 

rogyott térdemben bízva bízz, ha élek.

Átjár az éj, mint vízcseppet fény átjár,

vagyok a szó, a híd, vagyok a kéreg.