Szentmártoni János

Verseim elé

A vers ma hallgat, mint akit összevertek,

szétrugdalt padok közt egy kietlen parkban.

Meggyötört szemébe csillagot tekertek.

Magamhoz öleltem: ami(t) éget, halljam.

Hogy ami gyötri, legyen a lázam, terhem.

Pokolból szökött lerongyolódott angyal.

Jákob létrája tövében leteperten

csak ül, mint egy fiú, betoppant viharral.

Ingéből lobogó szél legyen a szárnyam!

Tenyeréből igencsak kienném a mát.

Mert ő az, akiért annyit kiabáltam,

aki múltunkba kifosztva is visszalát.

Szél hozta, szívünkig nap tüze égeti,

ő ad menedéket bujdokló anyámnak,

ő a holnapunk, és ezért sem értheti,

mért adtuk harminc ezüstért föld sarának.

A vers ma hallgat, mint kire senki se vár.

Átnéz a homályon, századokon átnéz.

Feldúlt kamasz, ki öklét elhajtotta már.

Koldus zsebedben hordod parazsát még.

A vers ma hallgat, mint akit hazahívtam.

Elkószált kölyök, szakadt, csatakos ingben.

Beállít, áll árnyként ajtó-negatívban.

Nem tűri, hogy rongyát róla lesegítsem.

A vers ma hallgat, mint akit összevertek,

szétrugdalt padok közt egy kietlen parkban.

Nem kérte sem isten, se jöttment szerzet:

szétnyíló sebét folyton összevarrtam.