Evellei Kata

Dackorszak

Amióta a kisöcsém székké változott, nemigen mennek nálunk jól a dolgok.

Nem mintha azelőtt olyan irgalmatlan aranyéletünk lett volna. Az öcskös nevelése épp eléggé próbára tette a tűrőképességünket. De hogyan fegyelmezzen meg az ember egy morcos négyévest, ha az, mint zsenge korához illően szilárd életfilozófiájából fakad, engesztelhetetlen haragban van a világgal? Nekem, kétségek és balsejtelmek között vergődő kamasznak, semmi nem jutott eszembe. Szüleimnek sem, akiket saját kétségeik és balsejtelmeik foglaltak le. Nem csoda, ha hagytuk elfajulni a dolgokat.

A kiscsoportban kezdődött a dolog. Persze nem ez lehetett az események valódi kezdőpontja. Az ősforrás, a csíra ott rejtőzhetett már a csecsemői lélek mélyén, várva, hogy az észrevétlen kibomló szellem napvilága előcsalogassa. És ki tudja, mi volt az az ártalmatlannak tűnő, ám annál jelentőségteljesebb mozzanat, amely elindította a lavinát. Tény, hogy az első, számunkra is feltűnő jelek az óvodában mutatkoztak.

Már a felvételi is baljós események közepette zajlott. Öcsém nem volt elragadtatva a Ragály utcai négytannyelvű magánóvoda pszichológiailag teljes mértékben kielégítő képzésben részesült személyzetétől, s az óvónő második kérdése után fogta magát, becsukta a száját, felöltötte legmordabb arckifejezését, és minden erejével a padlóra kezdett összpontosítani. Az óvónő nem erőltette a dolgot, ehelyett kedvesen megkérdezte anyáméktól, okoz-e a gyökvonás nehézséget a gyermeknek.

– Nekem is voltak vele gondjaim, pedig már nagylány voltam, hatéves! – bizonygatta mosolyogva, és lopva az öcskösre pillantott, aki közben az asztal alá bújt, és halottnak tettette magát.

Nem ez volt az utolsó eset. Noha, hála ismeretségünknek az egyik teljes mértékben kielégítően képzett szakácsnővel, öcsém felvételt nyert az intézménybe, magatartási naplója minden álló nap szorongás és balsejtelmek közepette küldetett haza. A gyerek nem elegyedik önálló csoportépítő játékba társaival – írták a gondozónők –, az órákon nem vesz részt, idegen nyelven nem hajlandó megszólalni, többnyire a sajátján sem, a jógafoglalkozásokon elalszik, a hegedűtanfolyam hidegen hagyja, a képességfejlesztő játékok nem érdeklik. Legszívesebben egész nap a sarokban ücsörög egy széken, és néz maga elé. Ha közeledni próbálnak hozzá, a fal felé fordul, magára csukja a szekrényajtót, vagy elbarikádozza magát a bababútorokkal.

Csakugyan különös. A szüleim a kezüket tördelték.

– Mi lesz így belőle?! Hisz lassan már négyéves!

– Hiába. Olyan lesz ez is, mint a nővére…

Tudnivaló, hogy engem, hiányos képességeim folytán, már a bölcsődébe sem vettek föl. Anyám kétségbeesésében apámat vádolta – aki akkor még nem tartotta jó ötletnek a magzatburkon át történő szívhangalapú oktatást –, s attól való féltében, hogy másodszülöttje sem fog fölzárkózni az elvárt átlaghoz, mindent megtett ennek megelőzésére.

– Tud ő gyököt vonni, épp csak félénk egy kicsit – bizonygatta az igazgatónőnek. – Talán ha az óvó nénik…

– A gondozónők mindegyikét a legszigorúbb személyiségvizsgálatnak vetettük alá, s szépségversennyel egybekötött, reprezentatív minta alapján összeállított gyermekcsoport szavazatai nyomán nyertek nálunk alkalmazást. A kapott eredmények alapján minden, ép fejlődésű, mentális problémáktól mentes, hat éven aluli gyermek teljes szeretetét és bizalmát legfeljebb 4,7 másodpercen belül elnyerik. A probléma, úgy látom…

– Talán ha egy másik csoportba járhatna…

– A csoportok a legkorszerűbb pedagógiai és szociálpszichológiai alapelvek szerint vannak összeválogatva. Ha a szakértők által gondosan megszervezett kis kollektívába az önök gyermeke nem képes beilleszkedni, akkor talán érdemes lenne meggondolni, hogy…

– Esetleg ha a foglalkozások egy kicsit…

– Foglalkozásaink a ma ismert leghatékonyabb nevelő és fejlesztő módszereken alapulnak, melyek amellett, hogy maradéktalanul lefoglalják a gyermeket, gyakorlóterepet biztosítanak a kreativitás, a szülők által elhanyagolt képességek kibontakoztatásához. Természetesen ahol nincs mit kibontakoztatni, ott módszereink érthető módon…

– Talán az óvodapszichológus…

– Az intézmény működése a kortárs pszichológia legmegbízhatóbb eredményein alapszik, így pszichológusra nincs szükségünk. A deviáns egyedek természetesen kivételt képeznek…

Az igazgatónő rendületlenül mosolygott. Anyám megrendülten mosolygott, és az autóban hazafelé sírva fakadt. Az öcskös mogorván bámult kifelé az ablakon, és csak otthon vettük észre, hogy a kezében egy lecsavart bútorlábat szorongat. Apám el akarta venni tőle, de anyám úgy gondolta, ha valami emléket magánál tarthat, talán megszereti az óvodát. Biztató jelnek látszott, hogy mindenhová magával hordta, még az ágyba is, ahonnét rendszeresen kidobta az alvatanítót, hogy a fát tegye a párna alá.

Hiú remények. Az öcsém a legkevésbé sem szerette meg az óvodát, sőt, az óvónők ama aggodalmuknak adtak hangot, hogy egyenesen lázadást próbál szítani: társait arra kényszeríti, hogy huzamosabb időn keresztül egy széken üljenek, és maradjanak csöndben. Igazán azonban akkor vált kétségbeejtővé a helyzet, amikor itthon is rákapott arra, hogy a szoba sarkába üljön, maga elé húzza az éjjeliszekrényt, és senkihez se szóljon. Anyám pityergett. Apám sóhajtozott. Mindhiába. Már meg sem lepődtünk, mikor egy délután telefonhívást kaptunk az óvodából. Arra kértek, vigyük haza a gyereket, mert egy kissé különösen viselkedik; talán jót tenne neki, ha a délutánt a szüleivel tölthetné.

A családból egyedül én értem rá, így rám hárult a feladat, hogy hazacipeljem az öcsköst. Szó szerint. Amikor beléptem a napközis terembe, a kielégítően képzett óvónő gondterhelt arccal nézett rám, bólintott, és egy helyes kis szalmafonatú támlásszékre mutatott a sarokban.

– A kisöcséd már reggel óta ott áll, és nem hajlandó elmozdulni. Ebédelni sem jött. Amikor kérdeztük, nem éhes-e, nem válaszolt. Azt hiszem, a legjobb lenne, ha most hazavinnétek, és egyelőre ismerős környezetben lehetne. Aztán majd meglátjuk…

Odamentem a kisszékhez és lehajoltam hozzá.

– Öcsi, kérlek szépen, próbálj meg rendesen viselkedni. Nézd, milyen szomorú az óvó néni. Tudom, hogy neked sem könnyű. Ha most jó leszel, hazafelé veszek egy fagyit, mit szólsz?

– Hiába – sóhajtott a gondozónő. – Már próbálkoztunk nála mindennel, kérleltük, mesét olvastunk, feladványokat oldottunk meg, báboztunk neki. Fogalmunk sincs, mi baja lehet. A többi gyerek annyira jól érzi magát itt nálunk…

Fölkaptam az öcsköst és hazavergődtem. Nem mondom, a buszon nem volt könnyű, de szerencsére sikerült nagyobb karcolások nélkül leszállítanom. Mikor anyám meglátta a széket, zokogásban tört ki, és a tenyerébe temette a fejét.

– Tudtam, hogy ez lesz a vége, tudtam! Ez az én formám, tessék, ennyi telt tőlem, ennyit érek, semmi többet, az égvilágon semmit…

Ez volt az a pillanat, amikor apám úgy döntött, félreteszi skrupulusait, és szakember segítségét veszi igénybe. A legnagyobb titokban felkerestünk egy privát gyerekpszichológust, s a szüleim kitálaltak neki.

– Ez a magatartásforma egyáltalán nem kirívó eset a gyermeklélektan világában – magyarázta a jóságos tekintetű úriember –, sőt, az érésnek ebben a periódusában egészen természetesnek tekinthető. Amikor a gyermek a fallikus szakaszba ér…

Itt apám udvariasan félbeszakította az orvost, és megkért, hogy vigyem ki az öcsköst a szobából.

– Erre semmi szükség – nyugtatta meg az úriember. – A harmonikus szülő–gyermek-kapcsolat lényege, hogy a gyermeket ne kezeljük alacsonyabbrendűként, ne hazudjunk neki, és semmit se hallgassunk el előle. Nyugodtan végighallgathat mindent, ami itt elhangzik. Ugye igazam van, nagyfiú?

A nagyfiú szokása szerint a sarokban állt és makacsul hallgatott, még a támláját sem fordította oda.

– Látják, éppen erről van szó – bólintott az orvos. – A permanens negációban manifesztálódó latens agresszió intruzív jellegénél fogva a paraszenzoros kommunikáció parciális blokkolás alá kerül, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy a legfontosabb feladat esetünkben a gyermek képességeinek fejlesztése. Foglalkoztatni kell, nem szabad, hogy parlagon heverjenek a benne szunnyadó energiák. Próbálkoztak már többnyelvű óvodával?

Anyám mosolygott, de tekintete üres volt, akár egy frissen nyomtatott kérdőív. Amikor hazaértünk, egyetlen szó nélkül összeesett. Apám megmosdatta, hálóinget adott rá, ágyba fektette. Öcsémet a sarokba állítottuk, letakartuk egy pokróccal, és sorsára hagytuk. Ami az ő lelkét illeti, föladtuk a reményt. Talán egy szép napon majd megjön a jobbik esze, abbahagyja a komédiázást, és önként elmegy az óvodába. Addig azonban hadd tegye, ami jólesik neki. Mi semmiben sem fogjuk gátolni.

A gond az, hogy azóta az eset óta anyám se beszél, sőt, egyre furcsábban viselkedik. Legszívesebben egész nap a sarokban ül, az öcsémen, és bámul maga elé. Ha odamegyek hozzá, maga elé húzza a kisasztalt, és befelé fordul. Apám mellette áll, részvevően fogja a kezét, és sóhajtozik. Néha próbálok hozzá beszélni, de nem válaszol, csupán elfordítja a tekintetét, miközben karja az öcskös támláján nyugszik. Mostanában nemigen mennek nálunk jól a dolgok – és én félek, nagyon félek, mit hoz a holnap.

Evellei Kata

Pause

A simára csiszolt fémfalhoz tapadva kúszott, összegörnyedve, óvatosan. Pontosan tudta, hol vannak elrejtve a biztonsági kamerák; kitapasztalta, hogyan lehet kijátszani a fegyveres őrök figyelmét. A szellőztetőrendszer fülsiketítő búgása közepette osont végig a szűk folyosón; feje fölött tompán rengett az acélfal, de a járművek, légkalapácsok zaját elnyomta a szolgálati berendezések szakadatlan zümmögése.

Ahogy a sarokhoz ért, vigyázva átkémlelt a fal pereme fölött. Ketten vannak. Helyes, erre számított. Fejére húzta a légzőmaszkot. Zsebéből kisebbfajta gránátot halászott elő, kibiztosította, és minden erejét összeszedve elhajította. A folyosó pillanatok alatt gomolygó, csípős füsttel telt meg; a két őr kétrét görnyedve, fuldokolva köhögött, s a szemét dörgölte.

Ekkor rohanni kezdett, szemét behunyva, a fal ívét tapogatva. Tudta, merre találja az irányítótermet; nem először járt már itt. A füstből kiérve jobbra fordult, és ott találta magát a hatalmas, dupla páncélajtó előtt. Az elektronikus zár halványan világított; számlapján elmosódtak a jelzések, ahogy az egész épület megállíthatatlanul, finoman remegett a hétfő délelőtti forgalomtól. Megmarkolta pisztolyát és beütötte a kódot.

Zuhanva érkezett a terembe. Oldalára gurult és azonnal a jobboldali irányítópult mögé ugrott, hogy elkerülje a minden irányból záporozó golyókat. Az őrök nem kockáztatják meg, hogy bármelyik vezérlőegységet is eltalálják, így kényteleken lesznek körbekerülni. Térdére emelkedett, és óvatosan a pult széléig csúszott, kikémlelt. Előtte, magasan, a központi vezérlőfal szürke, fénylő tömege. Alatta a padló ütemes rezgése jelezte, hogy az őrség már közel jár. Fölpattant, oldalt vetődött és nekilapult az irányítópultnak. Szeme sarkából látta az őröket, amint tágra nyílt szájjal tátognak, a hangjuk belevész a folyamatos zúgásba. Ekkor végre megpillantotta. Az irányítópult jobb oldalán, áttetsző, vörös műanyag fedél alatt ott lapult a kis, négyszögletes fémbillentyű, rajta két párhuzamos, rövid vonal. Az egyik őr elsütötte a fegyverét. Feltépte a fedelet és ököllel vágott a gombra.

Abban a pillanatban megszűnt körülötte a világ. A rohanó, kiabáló őrök állóképpé merevedtek, rászegeződő tekintetük üvegessé vált, szájuk nyitva maradt. A fegyverek csövéből még gomolygott a füst, de a feléje tartó golyók mozdulatlanul függtek a levegőben.

Dermedten állt ő maga is; a rázuhanó csönd súlya megrémisztette. Lehúzta a maszkot és a padlóra dobta. Körbenézett, hallgatózott; tenyerét a fülére tapasztotta, majd levette, de semmi sem moccant. Odafönt kihalt az élet, a közlekedés megszűnt, az emberek élettelen fafigurákként ácsorognak a helyükön. A zaj, a tompa remegés, ami egészen idáig kísérte, megszűnt.

Némán állt, karját az oldala mellett lógatva, szemét behunyva; hallgatta a levegő ki-be áramlását, amint a tüdeje egyenletesen emelkedett és süllyedt. Szája hitetlenkedve féloldalra húzódott, majd a vigyor egyre szélesebb lett, mígnem hangosan elnevette magát. Néhány lépést tett oda-vissza, és egy dallamocskát kezdett fütyörészni. Megpróbált rá keringőzni, de hamarosan megunta, és inkább kurjongatni kezdett, hahózott, visongott. A kiabálásban elfáradt, lihegve dőlt neki az egyik biztonsági őr hátának. Aztán leheveredett az egyik vezérlőpult tetejére és elszundított.

Amikor fölébredt, fülelt egy darabig, de a csönd, eltekintve a saját légzésének neszétől, tökéletes volt. Hangosan, élvezettel ásított; kinyújtózkodott, elégedetten hallgatta csigolyáinak ropogását. Fölkelt, odasétált a gombhoz, és hátat fordított neki, hogy szembekerüljön az őrökkel, akik fenyegetően, fegyverüket markolva néztek a semmibe. Ujjaival kitapogatta a kis fémbillentyűt, rajta a két párhuzamos, rövid vonallal. Egy másodpercig várt, majd megnyomta.

Abban a pillanatban az addig türelmesen várakozó golyók mozgásba lendültek, és ő holtan esett össze.