Kelemen Lajos

Az önfeledt kéz

Varga Mónika rajzairól

Bajos volna vitatni (minthogy mégiscsak az erő minden), amit annyian annyiszor deklamáltak, s talán mérget is vennének rá, hogy a művészetnek, mivel teremtés, nincs eleje és nincs vége. A művészet örök. Ez feltehetőleg igaz. Különben mi mással bizonyíthatná maradék önazonosságát az ember, mint a legmagasabb rendű életszeretettel: a művészettel.

Csakhogy ez semmit nem vesz el ama másik, talán még inkább kikerülhetetlen és tudomásul veendő körülményből. Ugyanis a művészetben a fátum és az aeternitas között éppúgy sors- és életszintek követik egymást, akár az emberlétben.

Az adaptust nyilván ahhoz a művészhez a legkönnyebb (s egyúttal a legzavarbaejtőbb) odahívni, akinél még egy egészen sajátos program az esztétikum; aki elsősorban még fiatalságát, azaz lehetőségei és kilátásai sokaságát próbálgatja művészettan gyanánt. Lakik-e az emberben részegítőbb hatalom annál, hogy mindenki csinálhat valamit? Varga Mónika rajzait is elsősorban épp ilyenféle megfontolásból érdemes pártolni; mert egyelőre még csak ő van; ő: zavartalanul és hatások nélkül, a belső énje, az akarás, a rajzlap és a ceruza.

És semmi súlypont, széptani doktrína, küldött vagy talált tantétel, semmi teológia, külparancsok, hanem helyettük egy csepp titok és a hajlandóság. S az a talán ösztönös sejtés, hogy a fehér szín és a grafit színe: két esendő jegy a valóságból; esendők és gyengék, de a kettőből együtt, szerencsés esetben, végtelen erő sugározhat.

Varga Mónika képein valóság-részletek tünedeznek elő, a természet és a tárgyak nyomai. S e jelekből egyelőre azt lehet kiolvasni, hogy ő nem annyira intellektuális általánosításokról óhajt referálni a nézőnek, hanem olyan mintákat és alakzatokat igyekszik kibontani a teremtett és az épített világból, amelyben a művész tapasztalata még nem válik fogalommá – éppen csak a szép, a hamvas filozófia, a megjegyzendő, az emlékezetbe vésendő momentum formába-öntésén fáradozik. Pontosan ez az, ami indokolttá teszi látszólagos hevenyészettségét, gyors, szeszélyes vonalfutamait. De tessék csak hagyni, hogy a kéz örömet és kedvet leljen a gürcölésben! Kín, fájdalom, megpróbáltatások, pokolbéli bentlakás: állítólag mind-mind a művészi kifejezés előfeltételei. De ha magának a művészetnek nem is, a kifejezésnek megvannak a kezdőpontjai, megvan az ifjúsága; utóvégre az élmény egyszer önfeledten, gáttalanul, sőt akár túlcsorduló érzelemmel, vagy akár teljes lelki nyugalommal is interpretálható.

És itt még semmi sincs szentesítve. Se az, hogy a művészet az ember nyakába hulló csípős por, vérszívás, se az, hogy csupán dédelgető melegség. A fiatalember kezét és a művészetet egyetlenegy dolog köti össze: a próba. Egyszer Dalí mondott valami olyasmit, hogy ha valaki nem tud rajzolni, nem jelenti azt, hogy okvetlenül nagy művész lesz belőle. Ebben a kijelentésben az a remek, hogy fordítva is igaz. Ám a gúny, a Dali-féle irónia mintha még hiányozna Varga Mónika munkáiból. Egyik-másik rajzával viszont máris az igazi költőt provokálja magában; azt a legbelső és elszánt lelket, aki tisztában van vele (s egyébként erre is egy mester tanít), hogy saját világegyetemmel rendelkezni jobb, mint hétköznapi tárgyak tulajdonosának lenni. Azaz: szabad el nem érkezni, de elindulni muszáj.