Tamás Péter

Énkeresés fiatal költők költészetében

A magyar líra rég nem látott virágzásának ékes bizonyítéka, hogy sorra bukkannak fel az olyan antológiák és műhelyek, amelyek fiatal költőket vonultatnak föl. Az esszében a Használati utasítás antológia, a Telep, az Előszezon, illetve a Körhinta Kör művei közül fogok válogatni. Nem törekedtem teljességre; nem egy tehetséges költő maradt ki a mostani áttekintésből, de ez talán nem is baj. Elvégre is ez az esszé csak az étvágyat szeretné meghozni, és hiba lenne jóllaktatni az olvasót.

A válogatás alapja az egyik olyan kérdés lesz, ami gyakran előbukkan az említett körök költeményeiben: az én kérdése.

A Telep-es Bajtai András De most az öröm-ét olvasom el. Ez a vers az emlékezés láncával kapcsolódik az énkereséshez. Az első strófában még egyszerű szerelmes versnek tűnik a mű, ami a kedvesnek van címezve; csak a második versszakban tudjuk meg, hogy a „rád találtam”, a „már meg is történt” nem feltétlenül a kapcsolat kezdetét hivatott felidézni.
„Nem kerestelek. Még csak azt sem mondhatom, / hogy vártalak volna. Hiszen magatehetetlen / voltam akkoriban, rozsdás és nehéz, akár egy / hordó. Mégis rád találtam. Egyszerű sétának / indult, de nevezhetném könnyed levegőzésnek, / gondtalan bámészkodásnak is akár. És volt / benne mégis valami titokzatos. Valami / eleven, sűrű és nehezen megmagyarázható. // Mire az utca végére értem, már meg is történt. / Elszédültem. Elfogytak vigyázva őrizgetett / jelzőim, amikkel leírhatnám most neked, hogy / milyen tél is volt az akkori. Le kellett ülnöm. / Elaludtam. Arcokat láttam, és végtagokat, / összegabalyodva. Tudtam, a tél véget ért, és / mégis el kell majd veszítselek. De most az öröm. / Mert visszajöttél hát. Pedig nem is kerestelek.”

A mondatok félrevezetők; az „akkoriban” homályosabb, mint amilyennek látszik, az „Egyszerű sétának indult” végéről hiányzik a tárgy. Valójában a megszólaló nem az első találkozást idézi fel, hanem azt, amikor az első találkozás eszébe jutott. A szöveg időhatározókkal is jelzi ezt, persze csak burkoltan: „Elfogytak vigyázva őrizgetett / jelzőim, amikkel leírhatnám most neked, hogy milyen tél is volt az akkori.” (kiemelés tőlem – T.P.), de az is árulkodó, hogy a vers vége felé az emlékezés az álom világába, egy lineáris logika alapján nem értelmezhető világba kerül. A „séta” szó pontatlan megnevezése egyszerre utalhat az első találkozás közös sétájára, vagy arra a magányos sétára, ami közben mintegy megkerül a nő emléke – a szó lebegtetése finoman érzékelteti az átmeneti állapotot, amelyben a beszélő tudja, hogy a gyaloglás hétköznapisága egy meghatározatlan élménytől különlegessé kezd válni, de még nem ébred rá, hogy ez a séta tulajdonképpen a közös sétára hasonlít, azt idézi meg tudat alatt. Ebből a köztes állapotból tehát az álom visz tovább: „Arcokat láttam, és végtagokat, / összegabalyodva.” Az (esetleg erotikus értelemben vett) együttlét részleteiben, széttöredezve, váratlanul bukkan fel, mintha fokozatosan próbálna előtörni az elfelejtett vagy elnyomott emlék. Az álmok váratlan természete ad új értelmet a nyitásnak: „Nem kerestelek. Még csak azt sem mondhatom, hogy vártalak volna.” Az öröm itt a megkerült emlék öröme; nincs itt szó szerelemről, csak arról, hogy a beszélő visszanyert pár pillanatot az életéből, amit már elfelejtett. Megtudjuk, hogy újra el fogja veszíteni; de addig is újraéli a pillanatokat. Úgy tűnik, az ember olyannyira véges teremtmény, hogy saját élete is csak töredékesen fér el a fejében; de éppen ezért fontos kiélvezni az éppen felbukkanó pillanatot. Meg kell tenni, mielőtt elsüllyed és jön egy másik. Amiről – ki tudja – talán egy új versből fogunk értesülni.

A szerepversekaz énkereső költemények lehetséges csoportját adják, amennyiben elfogadjuk, hogy ugyan a lírai én a sajátjától eltérő helyzetű ember szerepében szólal meg, a vers kimondva vagy kimondatlanul mégis magában foglalja a kérdést: mi az, ami „idegenben” is megőrizhető a költő sajátos hangjából. Bajtai egy másik versében, Az öltöző-ben egy csúnya nő szerepét választja. Illetve egy csúnya lány szerepét. Erre utal legalábbis az iskolaiszünet, a pattanások, a gúnyolódó „törpe gyilkosok” említése – továbbá a használt nyelvi réteg is egykamasz beszédstílusát imitálja. „Az öltözőt gyűlölöm”, vallja be a csúnya lány, „Vetkőzni, öltözni mások előtt, / le a pólót, melltartót, bugyit, miközben tudom, hogy / lopva figyelnek, rám-rám pillantanak, amikor azt hiszik, / úgyse látom őket. Pedig tudom, hogy engem bámulnak. / Látni akarnak, mert kövér vagyok, pattanásos és ronda. / Látni akarják, amit egész nap takargatni próbálok”, folytatja. Ezután félig a gúnyolódók vélt/valós gondolatait tolmácsolva, félig önkínzó számvetést elkezdve részletezi a rondaság mibenlétét, mintegy kiszínezve az önelemző gesztust. A színezés felvet egy érdekes kérdést: a Kosztolányi-utalásokkal átszőtt sorok milyen viszonyt alakítanak ki a megidézett szerzővel? „Én meg csak izzadok, / csurog rólam a savanyú víz, kivörösödve fújtatok, / mint valami kohóban. És ők rajtam szórakoznak, ők, / a törpe gyilkosok”, „Pedig / mennyire szeretném én is kirúzsozni a számat, kifesteni / a körmömet, hogy a fiúk az én fenekemet is megfogdossák / a szünetben. Mennyire szeretném.”Az lenne a vers célja, hogy megmutassa, hogyan jelenik meg egy „kosztolányis” életérzés a leghétköznapibb és legprofánabb körülmények között? Vagy gúnyolni akarná azzal a Kosztolányi-nyelvet, hogy egy kövér, bámulatosan csúnya kamasszal beszélteti? Vagy csak azt bizonyítja, hogy ma már képtelenség megszólaltatni? Azt hiszem, ez mind, egyszerre célja a szövegnek. A csúnya nő iránt a Kosztolányi „segítségével” közvetímondatok miatt érezhetünk részvétet, de ezeket a mondatokat egyszerre kell komolyan ve, és ironikusan szemlélni, a gúny szándékát megérezve. Ez a kettősség jellemzi a zárlatot is. „Mennyire szeretném. De nem panaszkodom.”Az utolsó mondat meghagyja nekünk a lehetőséget, hogy mi döntsük el, vajon a „nem panaszkodom” öngúny (tehát azt jelenti: igenis panaszkodom), vagy a panaszkodás abbahagyásának bejelentése. Az olvasón múlik, hogy a vers a szerep elfogadhatóságáról szól (hogy bár a leghátrányosabb szerepbe is kerüljön, az én kiérződik a szerep mögül, és így legalább elviselhető az élet), vagy éppen ellenkezőleg, a szerep ellehetetleníti az ént. Mi több, még az is az olvasón múlik, hogy az én általánosan vett én, vagy költői én; hogy a vers ars poetica-e, felveti-e a kérdést, hogy önnön intim világábólalkotó költő hogyan állhat hozzá titkai nyilvánosságra hozatalához („Látni akarják, amit egész nap takargatni próbálok”).

A szerepek felvállalása központi kérdés a Használati utasításkét szerzőjénél is. Király Odett a kopás költészetét írja: az alaphelyzet az aktuális szerep ellehetetlenülése. A lírai én nem törekszik új szerepre váltani, kiüresedőben akar maradni, így a művek kihívása a szürkeség élénk visszaadása. Sajátos világ születik: a lírai én nyelvében a fásultság uralkodik, de elő-előtör mögüle a szenvedély. A túlhaladott állapotban maradás vágyát az Állóvízszenvtelenül, szinte tárgyilagos hangnemben közli: „Ami van, az örök, ne múljon el, / ne bolygassa azt felelőtlen szándék. / Minket csak egy közös fénykép mutasson / színek nélkül, egy hiteles ajándék.”A kopás legelőször a szerepeken megy végbe: „Persze felébredünk, csak már nem úgy: / már nem játszol urat, nem játszom szajhát.”A szerepet a Magamon kívülvédekezési mechanizmusként rajzolja meg. „Én nő vagyok –ha kell – s ez összetart. / Igaz, hogy hisztizek és néha vérzek / s éjjel nem mindig húzom le a szart.”Az önarckép mélyen önironikus: az idézett utolsó sor nem csak a biológiai funkcióktól való függés hangsúlyozásával rántja a földre a női szerepet (amit tovább fokoz a szövegkörnyezettől elütő skötőszó), hanem lehetőséget ad a szar kevésbé konkrét, nem képi értelmezésére; így a szart le nem húzni egyet jelentene a problémák meg nem oldásával, az azokól való meneküléssel. A valós én elvész a fájdalmat enyhítő szerepjátszásban. „Már nem tudom, hol kezdődik a látszat”, mondja ki a Forgatókönyv– sajnálkozó felhang nélkül. A patetikus hangvétel nem illik a kopás költészetébe. „Ha alkalom lesz rá, megteszem ismét.”

A másik Használati utasítás-ban szereplőköltőnél, Györe Borinál a lírai én több szereplehetőség közt sodródik. Egy nő ugyebár lehet – például – kislány, „jó nő”, anya. „[N]em attól vagyok / valaki hogy valaki vagyok mert / nem kell valamilyennek lennem / [...] jó kislány voltam kérdés jó nő / lett-e belőlem nem találom / a szólaláshoz a megfelelő / frekvenciát”: a lírai én nem képes kiválasztani egyetlen lehetőséget. Az idő fogalma szövődik a szerepekbe. A női létet folyton a gyerekkori világba fonják a versek, a gyermekkorit pedig afelnőtt nő felől értelmezik. Ilyesfajta összegabalyodást mutat a Fogócska: a fogócskázásemlékének felidézésébe hirtelen a felnőtt tapasztalata szűrődik be: „a kardigánom elszakadt ahogy utánam / kapott elkapott vagy csak megérintett / azokban a kiismerhetetlen férfi-nő / viszonyokban”. A központozás elhagyása kihangsúlyozza az érzelmi feszültséget, ami abból adódik, hogy a gyermeki látásmód szétválaszthatatlan a felnőttek tanácstalanságától és az állati ösztöntől (ahogy a fiú üldözi a kétségbeesetten menekülő lányt: „szaladtam előle lihegve féltem”). A szerepek mögött lévő én csak megfigyelő marad, így a versek sokszor a pillanatot ragadják meg: „anyám a tévé előtt ülve / eltakarta a szemem / ne lássam / ami idővel / úgyis / megtörténik majd velem”(Jelenet).

A szerepbe bújás hasonlatát azokra a versekre is használhatjuk, melyek mögött más költők sorai tapinthatók ki. Az Előszezon-os Soós Gábor zaklatás-ában a József Attila-utalás teszi világossá számunkra, hogy a zaklatás maga az írás. „Zaklatott vagyok. Mit érdekelne / a zaklatottság maga!”A zaklatottság a versírási állapot; ami persze csak növeli annak veszélyességét. „Megnyugvást keresek csupán, / mindent csak ezért teszek. / Zaklatott vagyok, mert nem találom magamban a lényeget. // Magam vagyok a zaklatottság. / A lényeg. / Áthazudhatnám másnak. / Rög vagyok, szent, ködfény, éhes farkas… / Sír vagyok. Éppen kiásnak.”Az ars poetica szembemegy azzal az elképzeléssel, miszerint a művészet önmagunk megismerésére lenne jó. Épp ellenkezőleg, az ember, aki bár zaklatott, de legalább hétköznapi zaklatottságában osztatlan egész („Magam vagyok a zaklatottság. / A lényeg.”), azzal, hogy a kiegyenlítődést, a megnyugvást keresi, szétbontja magát. Egyenként kerülnek belőle felszínre átváltozási lehetőségei, és nem is a szent-ellentétpárban megnyilvánuló kibékíthetetlenség okozza a feszültséget, hanem a szétszedés gesztusa. Csak kis darabkák – rögök – kerülnek elő, és ezek csupán annyira tudják megvilágítani a lényeget, mint a köd fénye: semennyire. „Sír vagyok. Éppen kiásnak.”A leghátborzongatóbb ebben a zárlatban, hogy a személyiség halálát öngyilkosság okozta. Hiába halljuk azt, hogy „kiásnak”, az ásót a lírai én tartja a kezében.

Hasonló öngyilkosságot találok a Használati utasítás egy másik versében is. Horváth László Imre költeményét, a Magam alatt-ot olvasom. Így kezdődik: „Megszoktam már itt, magam alatt. / Berendezkedtem.” Már ez a két is bevezeti azt a magával ragadó világot, ami a címbeli szójátékra épül. Az éntől elkülönül a „magam”; a beszélő én a magamalól szólal meg, abba belevetve. Miután az első szakaszban előkészítette az alászállást, a második szakasz elején megtudjuk, hogy „Magunk olyasmi, amit valaki / leélt helyettünk”. A külső, felszíni én-réteg, a magunka személyiségtől elválaszthatatlan, de attól mégis idegen fogalomként írható körül; ez a fogalom lehet például a szerep, amit eljátszunk, de ide értendő minden külső vélemény, gondolat, érzelem is. A második szakasz bejelenti ennek a rétegnek ahalálát, és leírja, amint a beszélő hang, tehát a magunkalatt létező én belészáll saját holttestébe („Szemére, szájába pénzdarabok, / indult lefelé. Útközben / mi lettünk belőle.”), és elkíséri a Styx folyón. Birtokolván a magunk-at, tehát a szerepeket, illetve bármit, ami nem a szubjektum veleje, ami kibővíthetné, ami ráadás lehetne, az én rögtön el is veszí. A révész nem válaszol a ki nem mondott kérdésre, és azzal, hogy a magunkalatti megszólal, ki is ejti a pénzt a szájából. Ha már keresed magad, elvesztél. „Minden furcsa kis vagyonunk / csak eltékozolni a mienk.”Ez után pedig elkezdődik a harmadik szakasz, ami kivisz a magunkalatti világból, és a külvilág, a másik ember szempontja felől értékeli újra az ént. „Biztos van egy-két olyan dolog, / amiről másoknak én jutok eszébe.” A külső leírása; a szem zöldes, mintegy tó, amit beszennyezett a mögötte felépült gyár, az agy. Ez a hasonlat visszautal arra, hogy a személyiség egyik része megöli a másikat, de már a másikkal való kapcsolatkeresés lehetőségét veti fel; felteszi a kérdést, hogy ilyen töredezett énállapotban milyen feltételek között valósulhat meg a kommunikáció: „Végre megint kész / az egészről a vers, / őszinte lett vagy hát kit érdekel, / elég végre hogy szeressetek?”

A szintén a Használati utasítás-ban szereplő Molnár Illés az informatikai szaknyelvet szó szerint életre kelti. Az About: Blankaaz üres oldal szövegét (about: blank) játssza át nőinévbe. Az így született „múzsa” ember is, szöveg is, és annak hiánya is. Az arány sorról sorra változik („Lendületvételnyi szerződés, / közhelyeken, tévesen aláírt, / telegépelt bőrfelületekre meredsz”, áll a Blanka haikut ír-ban, vagy a Fekete-fehér a felütés után – „Először égszínfehér lepedőmön jelent meg / Blanka, mint kijelzőn” – a körtéren tett sétát írja le,amikor Blanka előző életét látogatták meg). Blanka fő jellemzője mindenesetre az üresség marad. Blanka a másiktól függ, önmagában gondolat nélküli. („Egy fehér lap kívánnál lenni, mondtad először, amit ketten írunk majd tele, meg hogy szólítsalak Blankának.”– indul az About: Blanka.) Blankát a lírai énnek kell feltöltenie, de ő elutasítja ezt a feladatot. Nincs szüksége önmaga szolgai másolatára, hiszen „mindenki a rászabott űrt tölti ki, magának”(Kitöltési útmutató). Fölényét azonban felszámoljáka képek kétértelműségei. A rászabott űr értelmezhető akár Blanka, akár a lírai én ürességeként is – ez esetben Blanka homályosnőideál lenne, nem hús-vér ember. „Ha meguntad, / hogy a türelmesen fekvő vörös- / boros palackokat mustráld, nyisd / ki a legjobbat és tölts magadnak egy / pohárral. Ezt szükség szerint ismételd. / A végén az üres üveget egy ívelt, / lendületes mozdulattal / hajítsd ki az útra.”A személyes űr kitöltése – mint a bor kitöltése – valóban kiöltés: a feltöltéssel paradox módon el is fogyunk. Blanka kitöltése a lírai én öntörlése.

Az Előszezon-os Pion Istvánra szintúgy jellemző a játékosság, ő viszont inkább az irónia, sokszor az önirónia eszközeként alkalmazza azt. Hallgatópont c. verse a két ember köztikommunikáció kérdését veti föl az első soraiban: „hogyan lehet az hogy én mindig / többről beszélek mint amennyit / te hallasz”, azonban egy játékosan túlfuttatott,magyarázó célú példával vágja el az emelkedett hangú költészet lehetőségét: „hiszen ha lenne közös / macskánk amire te valószínűleg / jobban vigyáznál mint én / akkor ha kimondanám mondjuk / hogy Cirmi mert lehet hogy így hívnánk / neked egy édes kis szürke gombóc / nekem meg egy allergiabomba / jutna róla az eszembe”. Az utolsó versszakban a felindult és a gúnyos szólamösszefonódik, és az objektivitás kudarcát, illetve a kommunikáció, a nyelv és az érzelmek egymásra utaltsága fogalmazódik meg: „a te gyönyörű temporális lebenyed / mediális és laterális területeinek / mi köze van egyáltalán a szívhez”.

A Körhinta Körbe tartozó, egészen más hangon szóló Zilahi Anna műveit keresem elő. A Combtő ajánlása szerint a Delta c. filmre íródott, így értelmezése egybefonódhat a film motívumhálójának értelmezésével. Az én érdeklődésemet azonban nem ez keltette fel, hanem az, hogy itt is az üresség határozza meg a férfi-nő kapcsolatot. „Külön bőröndben érkeztek, gyűrött férfiingben, / Testvérek között nincsenek nemek.” A két ember (akik között lehet testvéri kötelék vagy szerelmi viszony is) a töretlen egész állapotában van, mindenük közös, elmosódtak a különbségeik, nincs köztük távolság. Az idillt az olvasó megszólítása növeli; a vers szereplőjévé teszi, újabb határátlépésként bevonva őt a harmóniába. „Megálltok az áttetsző móló előtt, / Hogy példát vegyél a teknősről, neki háza van, / Te meg, ha férfi vagy, építeni kezdesz.” A házépítéssel a teremtés gesztusa jelenik meg a versben („Ököllel veri be a szegeket, hat ütésből már mind a helyén ül”), és a házat építve megroggyan, majd összeomlik az idill. A teremtés kudarcot vall, és ezzel elvész a transzcendens egység élménye („már csak néhány percig / Gerinced a világ tengelye”). A teknős háza tökéletesebb, talán mert az állat öntudatlan, az ember viszont nem az, hiszen teremteni próbál. Ezután a felismerés után a két ember közti határok elmosódásának tapasztalata ürességként, tehetetlen tartalomnélküliségként értelmeződik újra és írja át a kezdeti idillt („Egy bõröndbe pakolnátok, de már mindkettõ elveszett”).

A természettel való ambivalens egység a Telep-csoportban szereplő Sopotnik Zoltán verseiben is megjelenik. A futó zihálásának ütemét imitálják a mondatok, melyekbe sok érzékletes kép épült, méghozzá sokszor rontott nyelven elővezetve. Olyan benyomásom támad a műveket olvasva, mintha egy futó belső monológját hallanám, amint egyik éles pillanatból a másikba rohan. „Talán. Komornak kéne lenni. / Mint a természet. Amit az ember rajzol. / Fejben. Futás közben. A tó köré.” A Futóősz nyitása a külvilág, az élet felfoghatóságára kérdez rá és az énbevetettségre – egyfajta magányosságra – hívja fel a figyelmet, ami annak ellenére is megmarad alapvető tapasztalatnak, hogy megteremtődik a természet-ember párhuzam: „A sárga leveleken, egy halott rokon / ereit fedezni fel. Hogy pont olyanok. / Mint mikor régen megfeszítette a karját.” A Futócirkusz és a Futófény c. versekben az Angyal is megjelenik, akinek „álmokból vannak áttetsző szárnyai”. Ebben az angyalban az emberfeletti riasztó és csodálatos volta koncentrálódik. Sopotnik versei motívumaiban és szerkezetükben olyan gazdagon felépítettek, hogy elemzésük önálló esszét igényelne, de talán már az is sokat elmond, hogy képes volt érdemben felhasználni Rilke egyik legjobb mondatát. „Iszonyú minden angyal.”

Egy-egy kör nyilvánvalóan hasonló gondolkozású, világképű stb. alkotókat törekszik csoportosítani. Természetesen a fenti verseket közlő műhelyek esetén is megtalálhatjuk ezeket a közös tendenciákat. Így megjegyezhetjük magunknak az Előszezon vonzódását az irónia és a játékosság, a Telep érdeklődését a rontott nyelv iránt, vagy a Körhinta Kör törekvését, hogy különböző nyelvi szintről érkező hangokat szőjenek egybe. Esszémben azonban azt próbáltam bemutatni, hogy megtalálhatók a kapcsolódási pontok is a látszólag elszigetelt irodalmi körök között (és ezek közül az én motívuma csak egy lehetséges szempont): azt, hogy minden költő bár a saját útját tapossa ki, azonos téma mentén végül mégiscsak hasonló utat jár be. Még ha természetesen nem is ugyanúgy.