Tarcsay Zoltán

Egy bús éjféltájon

Idegesen kavargatta a fekete teát. A kialvatlan, ráncos szemek a sötét, alvadt vér színű lével együtt örvénylettek. Forgott vele a szoba is, éjféli magánya málladozva kavargott a csésze láthatatlan fenekén.

Most éppen Edgár volt. Péntekenként Edgár szokott lenni. Edgár melankolikus volt, fekete haja rezignáltan csordogált szét homlokán. Edgár szeretett túlfogalmazni. Főleg ebben különbözött e történet hősétől, aki ma, azaz pénteken úgy lett e történet hőse, hogy valaki más volt. A péntek itt voltaképp nem lényeges.

Edgár görcsös homlokát simogatta és görcsös kézfejét masszírozta és görcsös hátát ropogtatta. Egyszer majdnem azt hitte, hogy elroppan a gerince. De aztán mégsem hitte azt. És nem is roppant el. Csak ő reccsent egyet, a tudatán végigfutott egy nagy repedés. Végigcsurgott rajta a fájdalom, mint nyári zivatarkor az esőcseppek az ablaküvegen.

Edgár nem mindig találta meg a kellő metaforákat.

Odakünn (künn!) esett. Ész nélkül verte az ablaktáblákat a tomboló nyáréji zivatar. S megzörrent a rácsos ablak. Ejnye, mondom, rajtakaplak, hümmögött Edgár, és egy réges-régi Playboyra borulva bámulta az ablakon pergő vizet. Ekkor dörgött át rajta az első villámcsapás, vagy már ki tudja, hányadik, s (s!) egy szárnyas sziluett rajzolódott ki a villanásban. Repdesés surrogott körbe feje fölött, és végig, a porlepte (ódon) könyvespolcok ásítozó ormai fölött. Megrázkódtak a cserepes portrék, csikorgott a fotelon a bőr. Mondhatni hangzavar volt. Edgár nyugtalanul kémlelt jobbra-balra. Az ősi kötetek vicsorogva meredtek rá, mint megannyi fekete varjú. Vagy romlott fog. Hallotta őket mormolni, a könyveket, ahogy tragikus szerelmekről és öngyilkosságokról, ifjan elorzott életekről, meg amiről szokás, suttogtak, pusmogtak a könyvek, vigyázva, nehogy ő kihallgathassa féltett titkaikat, a rettenetes és embertelen titkokat.

Rettegett a könyvektől. Ezért megállás nélkül verseket olvasott, hogy lefülelje a szavakat, a mögöttes jelentést, mert úgy gondolta, hogy van olyan, de inkább csak hitte, imádta, hekatombát áldozott az oltárán, aranyozott betűs fekete könyveket. És istenei néha meghallgatták. (De lehet, hogy nem.) És ő csak falta az oldalakat, hogy meglelje a végső jelentést, ami ott állt minden könyvben, minden oldalon, kódolva, örökre megfejthetetlenül.

Legalábbis szerette volna ezt hinni.

Szürcsölgette a teát, csípte a torkát, méreg!, képzelte, fekete méreg, halál! És a kandallóban parázsló fadarabokra meredt. Lassan kihűlnek, minden kihűl és elalszik, gondolta, és gondolatban megfájult a feje. Gondolatban pokoli migrénje volt, szaggató görcsök gyötörték kínzott agyvelejét, lefordult a székről, és a padlón vonaglott a zsarátnok halványuló fényében.

Halántékán rángott egy ér. Lapozott. Kortyolt a teából. Ásított egyet. Kinézett az ablakon, nézte, ahogy könyörtelenül zuhog a hó, és mindent befed, csendesen, halálosan. Az üvegen jégrózsák nyíltak, és rá gondolt. Látta maga előtt, ahogy a fullasztó havazásban botladozik, vörös szemekkel, mondhatni kisírt szemekkel, és csak jön, a hó belepi, belepi, egészen, a vállát is és a meztelen lábát, ami egészen beleolvad az alabástrompuha porcelános kristályfelszínbe. (Ez talán túlzás volt.)

Edgár megköszörülte a torkát.

És a hó belepi a meztelen lábát, és megvonaglik a hidegtől, a láztól pedig vörösen izzik az arca, a remegő ajkai, ah, az ajkai (de a melleire gondolt). És nedves a haja, a szőke haja, mely mintha most barna lenne a ráolvadt hótól, kissé göndör és zilált, a szél is fújja, és a szél fújja a fekete kabátját, és alatta vadul lobog a vékony fehér ruha.

Nyelt, kicsit köhécselt. Megdörzsölte a szemét. Egy egészen rövid pillanatig eszébe jutott, hogy Edgár nem valódi, de elhessegette ezt a rémképet, ma péntek van, kedves Edgár, a nevek különben sem számítanak. Aztán arra gondolt, hogy hogyan halt meg a nem létező nő a valótlan hajlobogásával és fantazmagórikus (kitalált) lábszáraival és lázrózsás homlokával. Hát először is elbotlott. A hóban. El. És remegett, reszketett, a fagy bilincsbe verte törékeny tagjait, görcsös kezével a combját markolászta, a földhöz szorította, egészen körbevette, átjárta, érdes ujjaival a nyakát simogatta. A hó pedig benyelte őt, lassan, puhán és halálosan.

A halántékát dörzsölte. A tea már elfogyott. Elfogyott, oh, elfagyott, mint minden, az élet is, cseppről cseppre, ahogy a Halál cseppenként szívta ki az ő ajkai közül a lélekzetet. Ahogyan ott vonaglott szétvetett, merev lábakkal a pusztulás oltárán.

Edgár megigazította nadrágját, feltápászkodott, és megpiszkálta a parazsat. Szédült (ahogy szokott), nagy levegőt vett, és asztalához ülve levelet kezdett írni.

„Oh, Halál! Ki a legnagyobb és legsötétebb vagy, mindünk felett uralkodol, és dermesztő lehelleteddel vállunkon motozol! Hozd őt vissza nékem, ki a legkedvesebb (volt, míg hideg ujjaiddal meg nem ölelted s le nem csókoltad előlem ajkairól és combjairól a jégvirágokat), add vissza egyetlen és igaz szerelmemet, vagy ha ő nem élhet, legalább tipord el ifjui éltem árva virágát, hogy egyek lehessünk a nemlét fortyogó üstjében ölelkezve! Mondd, oh, mondd, hol van ő, tán amaz éjszín sztüxi habokba bevetve kalimpál kárhozott lelkek közt émelyülten kavarogva? Vagy az elíziumi kertek harmatos rózsái közepette ténfereg tudatlan önfeledtségben?”

Ekkor érezte Edgár, hogy ujjait valami ismeretlen erő lefejti a pennáról, tán költők iszonyodott szellemei, tán maga a Halál sértett árnya, és afféle mennydörgés vagy tompa morajlás dübörgött végig a szobán. És ő ezt hallotta meg belőle: „Légy pontban éjfélkor a Nagy Kapunál, s ott tiéd lehet újra kedvesed. De ne feledd, vissza ne nézz, míg el nem éred újra szánalmas otthonod poros homályát.” Kétségbeesve szólongatta a sötétséget, szédült. A falióra elütötte az éjfelet. Ő ekkor ingujjban kitántorgott a néma zuhogásba. Csak lelke bugyraiban üvöltött az orkán és tombolt a vihar és dühöngött a szél, hogy szíve őrült verését sem hallotta tőle. Lassan, alig remélve küzdött a nyakig érő hóval, mind beljebb a semmibe, lábaiba belehasított a fájdalom (nem a lábaiba, hanem a szívébe – gondolta), legalábbis így képzelte.

Már közel volt a kapu. Csupán pár lépésnyire. Körötte pedig a borzasztó üresség tátongott, az áthatolhatatlan létűr, a pusztaság, az éter, melyet valamilyen ősi nyelven Hűvösvölgynek hívtak. Hangtalanul megmozdult a kapu, csak az ő fejében rikoltozott varjak rajaként a súrlódó acél. És ott volt a remegő nőalak, szárnyakként himbálózó fekete kabátjával, csapzott barna hajával, alabástrom vagy inkább kékes bőrével és lázfoltjaival, melyek mint a kiömlő láva, úgy csurogtak végig egész testén, akár csak a zuhogó eső cseppjei a nyári ablaküvegen. Most látta csak meg a szemében derengő parazsat, amint lassanként elhalványult. Kitárta felé karját s hívta magához, hívta őt, s elindult felé, csak felé.

S Edgár szeméből forró könnyek árja kezdett bugyogni, mint az égő zsarátnok a… nyáresti zivatar… mint a lélek… a lobogó tűz és a szakadó jéghideg hó, hatalmas, halványan hömpölygő halmokban, mint forró könnyek árja. S megfordulván visszaindult az élők birodalmába, mögötte ő lépkedett fagyottan és összetörten, hókék meztelen lábakkal, és lebegett rajta a vékony ruha és a fekete kabát és a vizes barna haj, és Edgár már szinte nem bírta tovább. A süvöltés a dobhártyáját marcangolta (gondolta), tagjait fojtogatta a zsibbadás. Kedvesének léptei belevesztek a képzeletbeli zajba. Arca eltorzult az iszonyattól, hátranézett.

És ekkor minden elszabadult és azonnal köddé vált. A hó, a szél, a lebegő ruha, a barna haj, a remegő combok mind elenyésztek a végső megsemmisülésben.

Edgár vonagolva lerogyott, érezte, hogy átjárja a láz és jólesően simogatja a haját nagy kezével. Mintha bölcsőben lenne, ringott a világ, kerengett, kavargott, örvénylett, és már nem is volt több, mint kósza csillogás egy csésze fekete tea fodrain.

Szombat reggel volt. Sütött a nap. Nyári hőség volt a Hűvösvölgyben. De Edgár tébolyult szíve addigra már nem vert (gondolta). Idegesen kavargatta a fekete teát.