Vass Norbert

Kinek hát?

Egy feltámasztott zsáner élveboncolása

„Nem vénnek való vidék…” – így kezdődik William Butler Yeats: Hajózás Bizáncba című költeménye. A vers metaforikus utazás az öröklét felé és tanúságtétel az Éden személyes megtapasztalásáról. Cormac McCarthy ezeket az elemelt első szavakat teszi 2005-ben megjelent regényének címévé, hogy két évre rá a Coen fivérek filmplakátján díszelegjen a yeats-i versnyitány: No country for old men. Ethan és Joel Coen dolgozott már irodalmi alapanyagból, ráadásul nem kisebb művet, mint Homérosz: Odüsszeiáját adaptálták már, noha akkor csaknem felismerhetetlenné roncsolták a hexameterek szövetét. Ezúttal világlátásukhoz, s életterükhöz közelebbi matériára leltek McCarthy opuszában. Cormac mester kozmosza ugyanis igencsak hasonlatos a Coenek demitizált, setétes színű, zsánerekből kikacsintó Amerikájához, csupán egy csipetnyivel kevesebb szarkazmussal, sivárabban ábrázolva azt. Miközben rombolják a mítoszt, a Coen testvérek nem feledkeznek meg az építésről sem. A filmben vágóként megjelölt Roderick Jaynes Joel és Ethan Coen pszeudonímája, akik voltaképpen az 1984-es Véresen egyszerű óta közösen vágják, írják és rendezik filmjeiket. A nemlétezése ellenére Jaynes urat immáron két ízben is jelölték Oscar díjra.

A film vágójához hasonlóan nemlétezők azok az ethoszok, melyek hajdanán iránytűként határozták meg a vadnyugati világ, s a belőle sarjadzó western műfaj törvényszerűségeit. McCarthy azzal dob nagyot, hogy erre a kvázi morális régészeti rétegként kezelt XIX. századi miliőre és földrajzilag megegyező tájékra húz rá egy évszázaddal későbbi díszletet, történetesen a vietnámi háborút követő éveket. A Coenek pedig azzal, hogy ezt a zseniális történetet a hollywoodi western-revival (vagyis műfaji újjászületés, lásd az ezidőben készült westerneket: Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford, Börtönvonat Yumába, Melquiades Estrada három temetése) idején adaptálták a könyvet kifogástalan színészvezetéssel, pompázatos képi világgal és remekbe szabott dramaturgiával.

Vietnámi cowboyok a prérin

A cowboy a klasszikus western mitizált, ám valóságból gyökerező narratívája szerint csupán lovára és fegyverére, valamint saját férfiúi erényére számíthat. A western hagyományosan a nyugati határvidék konfliktusait mutatja be, ahol a civilizátorok egyre táguló univerzuma – hol rend és tisztesség honol – metszi a vadak vidékét. A műfajban igen fontos az idő- és térdimenzió, hiszen kizárólag ennek mentén és figyelembe vételével van értelme előrenyomulásról és a térkép sötét fontjainak törvénnyel és kultúrával való beszínezéséről beszélni. Ebben az értelemben a Nem vénnek való vidék egy posztvietnámi korba plántált posztwestern. Ám pontosan ettől válik hallatlanul izgalmassá a magzsánerhez való viszonya. McCarthy elbeszélése és a Coenek celluloidja egy hozzájuk sokkalta közelebbi korba és helyszínre – a nyolcvanas évek délnyugati államaiba – helyezi át, aktualizálja és egyszersmind deheroizálja az ódon és aranyfüsttel befútt felesleges fegyverforgatók western-kliséjét. A leszerelt/leszedált vietnámi veteránok ilyenképpen a keleti partról a XIX. század második felében elűzött és a vadnyugatot elárasztó pisztolyhősök és hőzöngő törvényen kívüliek alteregói lesznek. Időzített biológiai bombák. Semmi sem változott volna? Nem túl hízelgő.

A Coenek korábbi briliáns mozijában, A nagy Lebowskiban (1998) is eljátszottak a Vietnámot megjárt ott traumatizált, pszichotikussá váló katonák (old-Viet) reintegrálódásának lehetőségeivel. A Lebowskiban John Goodman karaktere csupán habókosan és túlrajzoltan ön- és közveszélyes, míg a No country veteránjai szarkasztikusan sarkos és hideg jellemek, akik a Rio Grande vidékén is a Délkelet-Ázsiából mentett-örökölt princípiumok szerint rendezik életüket. Fontos történetszervező-elv ez, hiszen ennek hiányában bottal üthetnék a Vadász nyomát, aki tudja: hibát követ el, ha vizet szállít a haldokló szomjazónak, ám egy magasb erkölcsi imperatívusz hatására mégis útra kél, magára vállalva a biztos halál és az űzött vadság korántsem kecsegtető, ám adott helyzetben elkerülhetetlennek látszó keserű piruláit. Így aztán kezdetét veszi a haláltusa a western-topográfia jellegzetes helyszínein: Rio Grande, El Paso, Del Rio, mexikói határ. Karakterisztikus határvidék-helyszínek, ám ehelyütt mégsem a civilizatórikus-földrajz GPS-cölöpeiként szolgálnak, hanem sokkal inkább kontúrt adnak egy fogd a pénzt és fuss-nak induló sztorihoz.

Hegel a vadnyugaton, avagy tézis és antitézis

Ám mégsem ezzel kezdődik a történet. A Történetet a filmidő csupán sejteti és skicceli, de be nem fejezi. Az első filmkockákon az alkonyi vadnyugat totáljai tűnnek szemünk elé, ám a képek elíziumi nyugalmát Bell seriff monológja teszi zaklatottá és konfúzzá. Na persze nem rögvest az elején. Kezdetben ugyanis az érces hang mítoszi időkbe réved. Az egykorvolt ódon idők törvényőrei ugyanis - állítja - sosem viseltek fegyvert, még a komancsok földjén sem. Ő maga meg sosem hagyott volna ki egy történetet sem a régiekről, miképpen mérni is hozzájuk igyekszik magát. Abban pedig nem lehetett hiány, hiszen családja három generációja szolgálta a törvények betartatását. Ennek minden szépségével és pszichotikus hordalékával együtt. Szóval – szól a derék seriff – a halál rendben is volna, mint szakmai ártalom, csak hát mégiscsak másképp áll a dolog az érthetetlennel, és a felfoghatatlannal. Ha ezt elfogadná, részévé válna ennek a nyomorult, önmagából kifordult világnak. Miközben szavai fülünkbe csengenek, szemünkkel láthatjuk, amint részévé válik ennek a világnak Anton Chiguhr, (Javier Bardem) és bilincselt csuklósan, komótosan foglal helyet a rabomobilban. Alig két perce vetül fény a vászonra, a Coeneknek ennyi idő is elegendő, hogy fülünkbe súgják az alapvető játékszabályokat.

Bemutatták nekünk a két fő karaktert, ráadásul a seriff és a mészáros – tán pontosabb így, mint az üldöző és üldözött, vagy a Jó és Gonosz ellentétpár – a filmidő végéig konzekvensen aképp ábrázoltatik, mint a legelső pillanatokban. Tudniillik Bell seriff inkább hangban és gondolatokban, Chiguhr pedig tettekben. Hatásos és remekül működő filmnyelvi hecc. Hozzá Hitchcock-hommage-zsal indít a film: szúrjuk le a kamerát a látszólag halálnyugodt sivatag tetszőleges pontján és lám a nyugodalom oda, s csak a halál lesz útitársunk a történetben. A Psycho-t kezdte hasonlóképp az angol mester. Az ő objektíve egy találomra választott amerikai nagyváros találomra választott lakóházának sokadik emeletére pillantott be véletlenségből. Onnan pedig egyenes út vezetett a Bates-motelig. Ám a Coenek – tán mert ketten vannak – kétszer kacsintanak Hitchcockra, hisz a Vadász expozéja is a fentebbire hajaz. A Vadász a találomra választott csorda nyomába eredve lel a nyüszítő kutyára, aki elvezeti a vendetta színhelyére, a semmi közepére, a történet dramaturgiai motorjának origópontjára. A pálya kiszalagozva, indulhat a versenyfutás!

„Manapság lehetetlen magányos harcot vívni a gonosz ellen, miként valaha a lovagok tették, amikor birokra keltek a sárkánnyal. Letűntek már azok az idők, amikor elegendő volt egy kis eszesség, hogy a gazembereket, akikkel ma dolgunk van, megállítsuk.” – okítják a legendás Bärlach felügyelőt Dürrenmatt: A gyanú című krimijében. E mondatok pontosan beillenének Bell seriff elmélkedéseinek sorába. A seriff a Coenek filmjében nem egy zsáner megtestesítője, hanem sokkal inkább felidézője, megsejtetője és idézőjelbe helyezője, újragondolója annak. A törvény őre McCarthy demitizált pánamerikán prérijén hasonlatos a szláv puszták felesleges emberéhez. A Nem vénnek való vidék ilyen szempontból értelmezhető a western műfajának kifordított sarkantyúscsizmájaként, ahol a törvény emberét hallgatag pisztolyhős helyett egy múltba révedő, moralizáló, széles karimájú kalpagját pacskerral hordó nyugdíjkorhatáros vénemberként festik meg a zseniális Roger Deakins képei. Elmaradnak ráadásul a heroikus alsógépállások, melyek a fegyver- és lóbirtokló halandót a vadnyugat Olümposzának: a Sziklás hegység szirtjeinek magasába emelik, hol nektár helyett whiskey hűsíti a kavargó portól száraz torkot. Mint ahogy hiányzik a spagetti westernek védjegyszerű kardala, a morriconei zeneiség csengése-bongása is, hiszen a filmben a vége főcím előtt alig hallik dal. Kopár világ, kopott erkölcsiség, szikár zeneiség. Látszólag tótágast áll hát a zsáner.

„Egy éltes ember szánandó dolog” – ahogy Yeats fogalmaz a versben. Éppenséggel az évszázados vadnyugati ethosz őrzése teszi képtelenné Bell seriffet a morális paradigmaváltásra, mely a sikeres bűnüldözés záloga volna e megváltozott és elkorcsosult világban. Figurája így mindvégig a törvény köztiszteletben álló vigyázója és a tétlen pantoffelheld imágója között egyensúlyoz. Noha Chiguhr nyomában van: még lángol a felgyújtott autó, párás a tej, még meleg a holttest, amikor az ámokfutó árnyékán halad, mégsem kapja el őt, mert egyszerűen képtelen megérteni. Amikor a Vadász lemészárlása után disputát folytat egy rang-, sors-, kor- és kartársával, abban maradnak, hogy a mexikóiak brutalitása végső soron a drogok és pénz utáni féktelen hajszával magyarázható, ám egyikük sem érti Chiguhrt, aki annyira gátlástalan, hogy visszatér saját bűntettének helyszínére, hogy újabb gyilkosságot kövessen el. Bell alakja aztán a film egy pontján hagiografikus ábrázolásban részesül, s mint posztmodern mítoszhoz dukál, glóriáját a gépkocsi fényszórója festi a falra, méghozzá Warhol: Elviséhez hasonlatos pozitúrában. Íme az ikon, adják tudtunkra a Coen fivérek.

Azon az estén ugyanis rajtaüt Chiguhr-on, és nemcsak a nyomait leli meg a végzetes motelszobában. A kilőtt zár, a lecsavarozott szellőzőrács előtt felejtett pénzérme (Chiguhr kedvenc játékszere) a remegő test. Ha letartóztatná, részévé válna Chiguhr világának, így futni hagyja. Ezért ikonikus ábrázolása cinizmus csupán, egy letűnt kor talmi árnyjátéka. „Alulmaradtam” vallja be később apja cimborájának, aki sztoikusan csak annyit fűz hozzá, hogy mind alulmaradunk a saját korunkban. Egy seriff nem hihet benne, hogy megállíthatja önnön érájának pestisét. Hiúság volna ezt képzelni. Aztán Bell seriff nyugdíjba megy. A végső jelenetében egy hivatásától megváló, életértő és halálváró szorongó bölcset hallunk, aki félti a világot, de már mit sem tehet érte, hiszen álmában várja már a tűz, melyet halott apja gyújtott valahol a prérin a fagyos éjszakában.

Végső soron a vérengző pszichopata Chiguhr az, aki az első pillanattól a végsőkig konzekvensen kitart sajátos (a)morális kódexe mellett, mely adott körülmények között nyerőnek bizonyul. Nem véletlenül ő az egyetlen, aki élve, elvhűn és győzedelmesen evickél át a történet túlpartjára. Ráadásul éppenséggel nem is a Gonosz archetípusának megtestesítőjeként, hanem inkább a Túlélő szerepében. Egy kifordult, korcs erkölcsű világnak önnön hiperracionális és egyszersmind irracionális korcsosságával röhög a képébe. Chiguhr szerepének megformálásáért Oscarral jutalmazták Javier Bardemet. Hátborzongatóan játszik. Sajátosan röhejes fizimiskáját egy 1879-ben készült fényképről mintázták a Coenek, amelyen egy bordélyház törzsvendége vigyorog. Újabb kacsintás a vadnyugat-mítoszra, a mosoly azonban ritka vendég a jó Anton orcáján. Ahogy a kopó, Carson Wells jellemzi: Nincs humorérzéke, viszont vannak elvei. És ezek fontosabbak, mint a pénz vagy a drogok. Éppen Wells-t vonja kérdőre, mikor már a markában van a magánhekus: Mit érnek a szabályaid, ha ide juttattak? És az ide itt a halál torkát, azazhogy Chiguhr fegyverének torkolatát jelenti.

Chiguhr nagyjelenete a benzinkúton zajlik. Hogy vietnámi példával éljek, olyasvalami, ez, mint az Apokalipszis most Marlon Brandojának filmtörténeti jelentőségű dzsungelmonológja. Szóval Chiguhr betér a kútra, hogy rendezze a cehhet, ám tragikus hirtelenséggel egy váratlan helyzetben találja magát, amitől kártyavárként omlik össze konzekvensen vér- és pénzszagot üldöző szimata. Az idős benzinkutas ugyanis dallasinak véli és ettől – vagy azért mert igaz, vagy azért mert nem – bepöccen a maga módján. A díszlet tökéletes: Chiguhr mögött farmerkalapok, és chilis chipses zacskók, a kútkezelő hátterében pedig fenyegető akasztófa-kötelekként vigyorgó ékszíjak, no meg a sziesztázó traktor, mely akár az örök (vadász)mezőket is sejtetheti. A kutas mégis azon kevesek egyike, aki túléli a Chiguhrrel való találkozást. Mégpedig azért, mert enged az elmeháborodott játékszabályoknak és a szerencse – miként a smiley-illatosítók a pult mögött – rámosolyog.

Chiguhrnek igen egyszerű a vezérelve: ha nem kívánsz azzá lenni, aki fél, légy azzá, akitől félnek. És éppen azért nem ébred tudatára, hogy összeomlott alatta a világ, mert ő az, aki a legnagyobb vehemenciával rombolja. Pedig hát rendszerszeretete éppenséggel van a fickónak. Nem kedveli példának okáért, ha vérrel szennyeződik cipője talpa. Megrovandó-e azonban óvatosságáért? Vajh ki örvendene vérvörös lábnyomoknak legújabb gyilkának helyszínéről elandalogván? Wells szitává lyuggatása után méltóságteljesen emeli fel lábbelijét, melyet elönteni készül a vérpatak, a Vadász feleségének lemészárlása után (tipikus coeni morbidság, hogy az asszonyt épp férje eltemetése után keresi fel, és gyászruhájában végez vele…) pedig finom mozdulattal csekkolja a cipőtalpat. Hátborzongató és borzasztóan erős kép. Itt viszont kizökken a coeni Ámerika, ó kárhozat. És valami bűzlik is, hiszen katona legyen a talpán, aki megtréfálja az isteni közbelépést. (Tán éppen ennek elmaradását panaszolta a seriff, s lőn…) A deus-i masina ezúttal egy Cadillac formájában jelenik meg, tevékenységi köre pedig egy halálos közlekedési baleset előidézésében kulminál, melyet Chiguhr úr méltóztat túlélni. Alakja Carpenter: Halloweenjének főszereplőjéhez válik hasonlatossá, ahogy nyílt töréssel, vérzőn elsomfordál a kertvárosi Amerika irányába.

Ha Bell seriff pop-art ikonként kapott glóriát, Chiguhr a mindenáron való életben maradás és halálosztás lidérceként kerülhetne be a coeni bestiáriumba. Tünetei alapján neki is kórlapjára véshető a Vietnámból jöttem… Ő is a lápon süllyedt el, mint a film oly sok karaktere. Vegyük csak sorra a peninsula dzsungeléből hazavezető életutakat. Wells elvtelen zsoldosként annak nyomoz, aki megfizeti, a határőr csupán az egyenruha árnyalatán változtatott, a Vadász hegesztéssel foglalkozott mindaddig, míg rá nem lelt a kétmilliót rejtő ládikóra, Chiguhr meg, nos ő meg ha akarom a kollektív trauma démonaként járja az államokat, s bár (cipő)nyomot sosem hagy maga után, néhány hulla jelzi az útját. Chiguhr a moralizáló Ántikrisztus, a vadászt pedig azért képtelen elkapni, mert az utolsó előtti pillanatig ő is konzekvens az elveihez. Aztán egy laza kis flört mindent elront. Ugyebár ezek a coeni Nők…

Nők, mexikóiak, vesztesek

A Nők évtizedek óta színfalak mögötti moirákként fonogatják a Coen-mozik cselekményfonalát. Elsőre tán úgy gondolnánk, hogy a Nem vénnek való vidékben elenyésző szerephez jut a gyengébbik nem, ám ha tüzetesebben vizslatjuk a mozit, bizony felerősödik az asszonyok dramaturgiai szerepe, s világossá válik előttünk, hogy meglehetőst emancipált a Coen-préri. Carla Jean – a Vadász felesége - az egyetlen, aki mindhárom meghatározó férfikarakterrel (a Vadász, a seriff, Chiguhr) beszédbe elegyedik a cselekmény során, noha a harmadik diskurzus meglehetősen sötét tónusúra sikeredik. No de mire számítson, aki a jó öreg Chiguhrt találja leányszobája rejtekén? Carla Jean voltaképpen a Vadász egyetlen gyenge pontja, abban az értelemben, hogy az iránta való féltés vezérli menekülését, a sebzett, túlélésért az utolsó leheletéig küzdő férfi az asszonynál kívánja letétbe helyezni a koffernyi pénzt, hisz önnön sorsa igen ingataggá vált hirtelenjében. De szintúgy fontos női alak a seriff párja is, aki anyai féltéssel engedi munkába emberét, aki bérbe adja lovát a megyének, aki kedélyes mosollyal arcán hallgatja végig a nyugdíjba vonult törvényfi rémálmait. Még eldugottabb, ám a dramaturgiai magmában annál inkább fontos Carla Jean anyja, a Vadász anyósa, aki júdási csókhoz hasonlatosan fecsegi ki a mexikói gyilkosoknak vője tartózkodási helyét, ezzel tudtán kívül halálos ítéletét kanyarítva alá. A sorsbeteljesítésben azonban az a hölgyemény jár az élen, aki alig egy percig van csupán vásznon, ráadásul ebből öt másodpercet holtan a hotel medencéjének vizén lebegve. Ám csábereje elég ahhoz, hogy elaltassa a Vadász figyelmét, s hogy a vágás után már csak a menekülő mexikóiakat és ártatlan hősünk ártalmatlanná tett tetemét lássuk.

A mexikóiak látták el a baját, ezek az elvtelen gyilkosok, akik az egész film alatt corpus alienumként vannak jelen a posztmítoszi-poszttraumatikus délnyugati pusztákon. Akik moralitás terén jócskán alulmúlják Chiguhrt és Wells-t, akik annyira kegyetlenek, hogy még a kutyákat is lelövik, és akik akkora disznók, hogy még a prérikutyáknak sem kell a húsuk. Agyuk processzorára összesen két szó van égetve: pénz és drogok. A Nagy Lebowski nihilistái ők, de sokkal sötétebb tónusokkal, szarkazmus és humor nélkül tálalva. Kizárt dolog, hogy nyerjenek a Coenek társadalmi társasjátékában, ezért bukják a pénzt és a drogokat is. No meg jó néhány koponyát. Hogy a Vadásznak buknia kell, alighanem törvényszerű, ám a film logikája szerint a Vietnám-pszichózisból fakad. Eszerint elég egy gyenge pillanat, hogy a dzsungel fövenyén találd magad átluggatott tüdővel. S lám beteljesedik. Hogy Bell seriff bukik-e végül, az már inkább megfontolandó kérdés. Ahogy ő fogalmaz, alulmaradt, de hiszen nem is nyerhetett. Úgy vélem azonban, hogy a yeats-i utazóval egyetemben Bell seriff is megérkezett Bizáncba, csakhogy rémálmaiban még arany színűre kell festenie a fakó mozaikdarabkákat, mielőtt ráhuppanna személyes Paradicsomának trónusára. Anton Chiguhr pedig Sziszifuszként bolyong önnön poklában, s még jó néhány embernek azzá teszi éltét, míg egy szép napon meg nem születik egy nálánál is agyamentebb, s ezért őt özönvízként elsöprő neurózis…