Csepregi János

Takáts Jóskát elárulja az egészsége

részlet a Takáts Jóska szüntelen vívódásai című műből

Megint baj van. Éjszakánként ugyanis mintha rátelepedett volna valami nagy, szürke ördög a hasára, s úgy tűnt, az ő bélgörcseiben leli legfőképp örömét. Persze simán megeshetett, hogy nem szürke volt, hanem mondjuk barna vagy fekete, s csak ő képzelte olyannak, de ez nem sokat változtatott a dolgok állásán, az ördögök ugyanis színre való tekintet nélkül szinte minden galádságra képesek. Azokat bizony piszkosul nem érdekli, hogy ki irányítja az országot, hogy népi demokráciában vagy kapitalizmusban rontják a levegőt, hogy hisznek-e bennük vagy csak kiröhögik őket. Sőt még az is megeshet, hogy a materialistákat sokkal jobban megkínozzák, mint a pártonkívülieket, csak azért, hogy próbára tegyék az eszme iránti elkötelezettségüket. És ki tudja, hogy nem létezik-e valami titkos megállapodás, amit a Központi Bizottság fejeseivel kötöttek, így most azoknak dolgoznak minőség ellenőrzési célokkal, persze csak fusiba, az igazi főnökük tudta nélkül.
Négy napja szenvedett már. Egész éjszaka álmatlanul, verejtékben úszva forgolódott az ágyában, s a hasa, hát a hasáról jobb nem is beszélni, mert ilyen görcsei még biztosan nem voltak senkinek ezen a nyomorult világon. Sokat töprengett az átvirrasztott órák során, s már odáig jutott, hogy tudja a fene, de talán tényleg nem lenne hülyeség elmennie a putnoki halottlátóhoz, hogy megkérje, mondja már meg annak a bizonyos ördögnek, az ő ördögének, amelyik éjszakánként a hasára telepszik, hogy egyfelől nincs, másfelől meg, hogy találhatna végre valaki mást magának, olyat, akivel sokkal jobban elszórakozhatna. Este a vécén ülve gondolatban már össze is állított egy rövidebb, de módfelett tartalmas listát azokról, akiket szívesen ajánlana kellemetlen vendége pártfogásába. S el is képzelte, ahogy a Sport Büfé egyik csendes sarkában üldögélve egyeztetnek az ördöggel, aki piszkosul hálás a bizalmas információkért, s a megbeszélés végén nagyvonalúan ő fizeti ki az elfogyasztott hosszúlépéseket. Na persze összességében azért nem volt babonás vagy valami, nem hitt ő az ilyen természetfeletti dolgokban, de azért tudja a rosseb, hiszen mégiscsak megnyugtatóbb lenne valami logikus magyarázat ezekre az alvás- és gyomorpanaszokra, de mivel sohasem volt beteg, tudta, hogy most fel kell készülnie minden eshetőségre, talán még a végső számadásra is. Ez a végső számadás dolog tetszett neki, talán a magasztos és ünnepélyes hangzása miatt, ami legalább annyira magasztos és ünnepélyes hangzású volt, mint az osztályharc és a forradalom. Szóval szép volt, de azért félelmetes is, így aztán gyorsan másirányba terelte gondolatait, a lehetséges további magyarázatok után kutatva.
Ott vannak például az UFO-k. Az esztergályos Tóth Karcsi folyton arról beszél, hogy a Déri János ezt meg azt mesélte róluk a Nulladik Típusú Találkozások-ban, a tévébe meg azért csak nem engednek be akárkit, ott mégiscsak okos meg művelt emberek ülnek, s mivel korlátozva van az ilyen tudósok száma, ezért nincs adás hétfőnként. Szóval, ha csak fele is igaz azoknak a történeteknek, amiket hallani mostanság - hogy az idegenek rendre elrabolják meg felviszik a csészealjaikra az ötvenes falusi asszonyokat, hogy aztán teherbe ejtsék őket mielőtt tovább állnak a maguk bolygójára, ami talán a Tejút másik végére esik -, akkor azoktól akármi kitelik, s még az is megeshet, hogy ők állnak jelenlegi nyomorúságos állapota hátterében is. Persze kellemetlen érzés volt arra gondolni, hogy tudtán kívül talán egy idegen bolygóról származó lényt hord a szíve alatt, mert hát mit szólnának hozzá az öregfiúk focicsapatában meg a kocsmában, sőt mit szólna hozzá az asszony meg a gyerekek, mert honnan tudhatják, hogy ő nem is akarta, és nemcsak úgy mondja, hogy nem emlékszik semmire az egészből, mert hát ki hinné el neki?
Azért csak jobb lenne, ha kiderülne, hogy valami titkos összeesküvés készül például a TSZ ellen, amit egyedül ő képes megakadályozni, de valakik éppen ezért félre akarják állítani. Ez például nem lenne olyan rossz, a végén majdnem meghalna, de aztán mégis megmenekülne, utána őt ünnepelné haláláig az egész falu. Lehetséges, hogy még szobrot is állítanának neki. De sajnos nagyon is jól tudta, hogy bármilyen klassz is lenne, nem választhatja ki kedvére a legszimpatikusabb magyarázatot, s így, hogy minden bizonytalan, nem marad más csak a szüntelen rágódás meg félelem.
Mert hiába volt egyébként nagydumás, hiába jegyzett fel magának a Családi kör adásaiból mindenféle okos szövegeket, főleg olyanokat, amikben olyan szavak is voltak, amiket nem értett, hogy alkalomadtán a többi gyári melósnak bedobva ezeket, egy pillanat alatt kápráztassa el a fél brigádot, ez most nem segített rajta. Hideg félelmet érzett, a betegséggel nem vitázhatott. S most először életében kiszolgáltatottabbnak érezte magát még annál is, mint mikor '63-ban heteken keresztül rettegett, nehogy végül kiderüljön, részegen ő gyújtotta fel egyetlen tökéletesen flegma és tökéletesen nyugatias cigarettacsík-pöccintésével a szaros kölykök Május 1-re készített kreppdíszeit. Pedig micsoda pöccintés volt az, micsoda történelmet írhatott volna ő ezzel az Elvist is megszégyenítő hanyag eleganciával, ha még időben disszidál, aztán odakint összehoz valami tuti kis rock and roll bandát. Mert a hangja, a hangja az meglett volna hozzá, a Miskolci Szakmunkás Tanulók Vegyeskarában még szólót is énekelt rendszeresen a kötelező fenyőünnepségeken. De itthon le se szarták a tehetségét, meg el se hitték volna neki, hogy ez a jövő útja, na persze a kreppdíszeket ellenben mindenki számon tartotta. Azokra biztosan nem lehetett volna mentséget találni. Pedig tényleg véletlen volt az a kis tűzeset, de mégis mi lett volna, ha valaki ennek ellenére azt mondja róla, hogy reakciós, esetleg azt, hogy köp a munkásnépek barátságra, sőt titokban talán még támogatja is a titkos földalatti kulákmozgalmat vagy valami hasonlót... Mert az ilyesmi már nem lett volna vicc, hogyan is lehetett volna az? Nem kellett volna több hozzá, hogy egy csapásra mindennek vége legyen, s akkor aztán eszébe se juthatott volna, mikor évek múlva a börtönből szabadul, hogy még valaha is hozzámegy feleségül az Ági. Az az Ági, akinek az apja akkora párttag volt, hogy még a Kádár elvtárs is csókolomot köszönhet neki, s aki addigra már biztosan tanácselnök lesz vagy valami, mert olyan ember az, aki mindig megtalálja a számítását. S az olyanok jóindulatát nem jó eljátszani. Szóval '59-ben tizenöt kilóval lett könnyebb, mert nem tudott aludni, de ez még annál is rosszabb volt. Persze akkor kár volt annyira izgulnia - hogy majdnem még az egészsége is ráment, aminél pedig fontosabb aligha van -, mert az a hülye Petres Géza hamar kihúzta a pácból azzal, hogy azt mesélte a kocsmában a többi traktorosnak, hogy ő volt az, aki a tüzet csinálta, ráadásul nem is véletlenül, s már az időpontja is megvan, mikor újra előveszik a gondosan elrejtett puskákat, hogy megint befűtsenek a vérszívó ruszkiknak. Így aztán a Géza ment Recskre, ő meg ősszel már a népköztársaságot megtestesítő anyakönyvvezető előtt állt, oldalán az Ágival. Most viszont úgy tűnik, nincs senki, aki elvihetné helyette a balhét, mert ez most más, méghozzá valami olyasmi, ami tisztességesen ráijesztett.