Jász Attila

a sivatag meséje

Ablaknyílás a mellemen. Kitárom a szárnyait,

Hadd szellőzzenek a szobák. Repülje át

minden rejtett sarkát a friss levegő.

Hordja csak tele homokkal,

növényi, állati és emberi nyomokkal

az idő.

Csontjaimnak majd egykoron

puha homokágya legyen, egy-kettő elsárgulva

a felszínen, míg a legtöbb kicsit lejjebb pihen.

(Maradjon az archeológusoknak is valami

munka, feladat, terep.)

De addigra már annyira beborítja a lakást,

emlékeim zegét-zugát a homok,

hogy a félig tárt ajtókat mozdítani se lehet,

belülről is látni majd a festett kék eget.

Az ablakokat becsukom. Lazítok egy kicsit,

fekszem, jeleket hagyok a homokon.