Káplán Géza

Táguló egyetemesség

A barlangfestő ember

A barlang templom. Szakrális hely. Menedék. Közösségi tereink mindmáig az elzárkózás és a szakralitás kitüntetett helyszínei. Leválasztani magunkról a küzdést, a harcot, lefedni a vertikális-horizontális hívásokat; s magunkban lenni, magunkra nézni, megkonstruálni a bennünk megihletődött vertikumot: az istenséget, újrakonstruálni a velünk lezajlott horizontális eseményeket: történetünket (történelmünket): - ez a reflektív magatartás hívta életre a képzőművészet, irodalom, zene, tánc s a história elemi mozzanatait rögtön, ott, a kezdetekkor.

De milyen is ez a kezdet? A legújabb evolúció-biológiai kutatások szerint a szimbolikus vagy egyezményes jelek mondatszerkezetben történő használata az ember genetikusan öröklődő képessége. Ez szólt a közszolgálati (Kossuth) rádióból, s ekkor -ijedtemben - keresztet vetettem. Hát ennyire bonyolult (vagy ennyire egyszerű!) az evolúció?

A művészettörténet általános megfogalmazása szerint például az altamirai festmények alkotóját nem tekinthetjük művésznek, hisz csak megrendelést teljesített, az animális mágiához szolgáltatott jeleket, kellékeket, a művészi attitűd a történelmi, azaz írott források hiánya miatt nem bizonyítható. Ugyanakkor mi, most, tágra nyílt szemünkkel a rajzi arányok, a karakterképzés, a kifejezés s a színhasználat szempontjából tökéletes műalkotásokat látunk. Hogy is van ez? Mindent tudunk, amit az írásbeliség megjelenése óta tudhatunk, s csak azért tudjuk, mert van forrás, hivatkozási alap, rendező elv, s az ezt megelőző korok művészetét hiába látjuk színről-színre, alkotóitól meg kell tagadnunk művészi szempontjaikat, egyszerű funkcionáriusoknak kell őket tekintenünk. Olyan ez, mintha az emberi egyedfejlődés első három évéről kijelentenénk, hogy tanulság nélküli, lényegtelen, csak azért, mert nincsenek róla felidézhető emlékeink. Persze ez esetben a tudomány rohamos szakavatott szavakkal igyekszik kijelenteni, hogy minden későbbi kifejlet ezen első három évben alapozódik meg, dől el, artikulálódik.

A művész a kezdetektől művész volt, erre predesztinálta tehetsége, elhivatottsága; - a megrendelés = funkció s a művészi képesség = öntudat arányai koronként változhattak, ám e kettős egység örök, a kezdetektől."...egész, egyetlen, rendületlen és teljes. (...) mivel most teljességgel van, egy, folytonos." Parmenidész, ó! Köszönjük. E kiállítás - s egyáltalán a modern művészet nagy része - ezen egységtől ihletődött. Az elektrográfiai műhely alkotói a gépiesség nyelvezetét históriai távlatokba archaizálják, egyfajta új, szecessziósan tomboló életérzést a hellenisztikus (elektronikus) könyvtár hűvös részletezésébe oltva. Persze az archaizmus is sajátos megoldás a hipermodern válságokra: bármely roncsolt, foszlott, nyomaiban fellelhető ábrázolatot archaikusnak értelmezhetünk, miközben ezek frissen ragyogóak lehettek születésük, működésük idején, ahogy ragyogóan kifestettek voltak a görög szobrok is, anno. Kétségtelen, az elektrográfia is a válságjelenségek része, részese, de művelőinek legjobbjai legalább becsületesen bevallják, hogy a hideg, tantételszerű nóvumokból, a modernizmus tatlini, warholi váteszeiből és technokratáiból elég volt, s megpróbálják elemi, elementálisan emberi vonatkozásokkal telíteni műveiket. Részesei vagyunk a rendszernek (egy ifjú a számítógép előtt, ahogy"jelel", ahogy - tételezzük fel - csatlakozik a mindenséghez, ahogy egy művész"lebutítja" a mindenható elvet, megszelídíti a harcot); - részesei vagyunk a művészetkommunikációs rendszernek, de minden vad vágyódásunk, originális gesztusunk arra az"elfelejtett" kezdetre emlékezik.

A barlang képvilága maga a nyugalom, az emlékezés, az engesztelődés. Pedig a dráma intellektuális szívébe kerültünk. Platónnak"csak" 40000 évre kellett visszaemlékeznie. Ég a tűz, áldozunk, zenélünk, táncolunk, megjelenítjük a számunkra létező élő és holt univerzumot, s árnyainkat aznap vagy másnap egy mester a sziklára képzeli, rögzíti.

Nézz a szemembe, testvér, 40000 év vagy akárhány év teljesülését látom benned, a szemed, az arcod a hívás, a kitárulkozás, az elfogadott kód.

Szakadozik (vagy inkább bővül) a szál: a sumér, zsidó - egyiptomi, görög, - keresztény, iszlám és a többi írott hagyomány; - egy térben és időben nagyobb és mélyebb kultúra hív, vonz, értelmezi az áhítat evolúcióját, s el kell ismernünk, hogy az elmúlt ötezer év csak egy írásbeliségében kifejlett változata a közösségi és individuális jelenlétnek. De a dobok messzebbről szólnak. Fények vagyunk. Árnyak leszünk. S e közt megcselekedjük a számunkra lehetséges jót.

(Elhangzott a"Barlangfestő ember" című szabadtéri elektrográfiai kiállítás megnyitóján 2009. május 21-én a kaposvári Európa parkban.)

* Az íráshoz kapcsolódó képsorozat megtekinthető folyóiratunk Galéria rovatában. >>