Sánta Gábor

Fekete István kultuszának csapdái

Fekete István személyét már életében legendák övezték, a temetésékor kezdődő kultusz pedig azóta is töretlen.

1. A legendaképzésben közvetett a szerepe. Harmincas éveinek második felében jár, amikor első két regényével - országos pályázatok nyerteseként - széles körben ismertté vált a neve. A koppányi aga testamentuma (1937) és a Zsellérek (1939) vitathatatlan könyvsiker: néhány hónapon belül mindkettőnek több kiadása fogyott el. Az 1940 novemberében Budapesten bemutatott Hajnalodik című színdarab nyomán fokozódott iránta a figyelem, azonban a főváros-centrikus irodalmi közéletben nem tudott szerepet vállalni, mivel egy jelentős ajkai nagybirtok elfoglalt gazdatisztje. A kritikák és az ekkoriban készült interjúk szerzői ezt mint érdekességet hangoztatták, és nem is eredménytelenül, hiszen a középosztály legolvasottabb hetilapjának, az Új Időknek a közönsége hamar megkedvelte. Az irodalmárok azonban már a kezdetektől nem tudtak mit kezdeni vele. Egyszerűen kívülállónak tekintették, és tartózkodó gyanakvással figyelték, hogy ez a mezőgazdász végzettségű uradalmi intéző miként ontja a legkülönbözőbb műfajú szépirodalmi műveket. Vadászelbeszéléseinek gyűjteménye, az Öreg utakon (1941) kifejezetten szerencsétlen folytatásnak bizonyult. A kritika ugyanis egybehangzóan a néhány évvel korábban elhunyt Bársony István, és ezzel együtt a már elavult század eleji népies próza örökösének mutatta, a korszerűségnek nyomát sem látva írásaiban.
Fekete István 1941 tavaszán Budapestre költözött, ám ekkor sem valamely szerkesztőségben, hanem a Földmívelésügyi Minisztérium egyik osztályán helyezkedett el. Persze a lapok ezt szintén megírták, ám hiába tudatták ugyanakkor, hogy immáron a játékfilmes vállalkozásoknak is szorgalmas szerzője, a hivatali állással akaratlanul is a kortárs magyar irodalom véleményformálóinak idegenkedését erősítette. Egyetlen csoportosuláshoz sem tartozott, így lényegében "szabad prédává" vált, akit következmények nélkül lehetett bírálni, neves személyek ellenben csak elvétve vették védelmükbe. Beszédes, hogy a népi írók méltatói előszeretettel példálóztak vele, ha eszményeikhez viszonyítási pontot kerestek, és fenntartásaikat igazolódni látták, amikor alig néhány évnyi publikálás után Fekete István 1944-ben a Kisfaludy Társaság elit klubjának kiválasztottja lett. Nyilván sokan számítottak e megtiszteltetésre, és a sértődöttek nem bocsátották meg, hogy elfoglalta a helyüket.
Első budapesti éveiben feltűnően sokat foglalkozott vele a sajtó. A gazdatisztek folyóiratai után országos hírlapok kürtölték világgá, hogy az irodalmi sikerei miatt kellett Ajkáról távoznia. Veszteségként részletezték, ami voltaképpen előrelépést jelentett, hiszen minisztériumi tisztviselő lett, bizonytalan egzisztenciájú gazdatisztből a fővárosi társasági élet szívesen látott - igaz, visszahúzódó - írója. Gyengécske szójátékkal: az uradalomból az irodalomba lépett. Arról persze nyilvánosan szó sem esett, hogy egykori munkaadói érthetően nehezteltek rá, amiért egyre több időt tölt a nagybirtoktól távol a színházi ügyeinek intézésével, és joggal feltétezték, hogy amit vezető alkalmazottjuk a szabadidejében csinál, már nem pusztán kedvtelés. S azt is csupán a közvetlen környezete tudta, hogy Fekete István már a harmincas évek közepétől folyamatosan távozni akart Ajkáról, és kifejezetten örült annak, hogy befolyásos barátai - mindenekelőtt Kittenberger Kálmán, Csathó Kálmán és Zsindely Ferenc - segítségével végül a családja számára is legelőnyösebb helyen, Budapesten telepedhetett le.
A negyvenes évek elejétől egyre kevesebbet publikált a Nimródban, helyette a széles körben olvasott szépirodalmi folyóirat, az Új Idők szorgalmas szerzője lett. Ez az ésszerű változtatás, valamint az egyre-másra megjelenő könyvei növelték ismertségét, rivaldafénybe azonban a játékfilmjeivel került. A lapok rendszeresen beszámoltak arról, hogy éppen milyen forgatókönyvön dolgozik, a bemutatott Dr. Kovács István, Aranypáva és Féltékenység plágium-vitái pedig már-már közszereplővé tették. A támadások azonban elsősorban a rendezőkre irányultak, így ezek az ügyek cseppet sem ártottak a népszerűségének, amit csak fokozott, hogy a roppant népszerű színész, Páger Antal rendszeresen a barátjának nevezte.
Források híján csupán sejthető, hogy a kulturális élet dzsungelének útvesztőiben járatlan író mindebből mennyit érzékelt. Elképesztően sokat dolgozott, és így sem ideje, sem kedve nem volt ahhoz, hogy önmagát a különböző szerkesztőségekben megkedveltesse. Rajongótáborának gyarapodása és tollforgató barátai vélhetően egyaránt arról győzték meg, hogy a sikerek nyomán az irigyeinek száma ugyancsak növekedett. Ezzel együtt a változtatás szándékának is látszanak nyomai, hiszen a Bársony-i hagyományokat nem vállalta fel, miközben a katolikus műhelyek felé közeledett.
Már sohasem derül ki, hogy a pályája miként alakul, ha a világháború utáni gyökeres változások nem szorítják előbb az irodalmi élet perifériájára, majd nem kényszerül évekig tartó csaknem teljes hallgatásra. A nyilvánosságtól mindig is idegenkedő Fekete István nevével 1950-től csupán az Új Ember és a Vigilia olvasói találkoztak, új könyve nem jelenhetett meg, a régebbiek pedig ekkoriban kezdtek eltünedezni a közgyűjtemények raktáraiból, hogy a magánkönyvtárak féltett kincsei legyenek. A lapok egyáltalán nem írtak róla, így aztán hívei körében mendemondák színesedtek sorsának méltatlan alakulásáról. Mindeközben felnőtt az olvasóknak egy újabb nemzedéke, amely legfeljebb a szüleitől hallotta "a sehová sem besorolható" Fekete Istvánt emlegetni.
Ezért aztán általános meglepetést keltett, amikor 1955 végén egyszerre két kötete, a Kele és a Lutra is a könyvesboltokba került. A kortársi érdeklődésre jellemző, hogy ezeknek valamennyi példánya pillanatok alatt elkelt, a kritika viszont ezúttal sem tudott mit kezdeni vele. Mindebben nyilvánvalóan szerepet játszott a személye. Az ötvenes évek közepének véleményformálói nem felejtet(het)ték el, hogy Fekete István egy évtizeddel korábban a polgári középosztály népszerű szerzője volt, újabban pedig a politikától következetesen tartózkodó, vagyis hivatalosan gyanakvással figyelt "osztályidegen". Ráadásul állatregényei, különösen azok folyamatosan bővülő sorozata elbizonytalanította a bírálókat, akik ezek áthallásait, rejtett utalásrendszerét - az adott körülmények között - nem merték, nem akarták észrevenni. Bár ismertették őket, de érdemi méltatásuk elmaradt, vagyis ezek a művek sem tematizálták a szakmai közbeszédet.
Már csak azért sem tehették, mivel az ismét rengeteget dolgozó Fekete István könyvei a Móra Könyvkiadó gondozásában láttak napvilágot, ami szándékai ellenére az ifjúsági irodalomhoz sorolta. S ez végzetesnek bizonyult, hiszen az "eleve" fiataloknak szánt olvasmányok esetében nálunk nincs hagyománya a művészi értékek keresésének. A meseregényeknél még csak-csak akad, aki egyéb párhuzamokra hívja fel a figyelmet, de mindaz, amit a Móra kamaszoknak szánt, lényegében sohasem keltett méltó szakmai érdeklődést. Vagyis az ötödikesek kötelező olvasmányává tett Tüskevár (1957), illetve a Téli berek (1959), a Huszonegy nap (1965) és a Csend (1965), végül pedig a Ballagó idő (1970) egyszerűen nem talált olyan bírálókra, akik azokat felnőtteknek is tanulságos művekként mutatták volna be.
Mindebben nem érdemes valamiféle "felsőbb utasítást" keresni, hiszen Fekete Istvánt számtalan szerzőtársával együtt érte efféle méltánytalanság. Ő "csupán" abban különbözött a segítő gesztust kényszerűségből elfogadó pályatársaitól, hogy azután is kitartott a Móra Könyvkiadó mellett, amikor ez már nyilvánvalóan a hátrányára vált. Kezdetektől nem csak a kamaszolvasókat tartotta szem előtt, ám ez elkerülte a szakmai figyelmet, így aztán a neve fel sem merült a jelentősebb kortárs szerzők számbavételekor. Ráadásul aktuális témák íróként ekkor már nem érdekelték, és hatvan éven felül, egyre betegebben pedig meg sem próbálta azt a klikkhez-közeledést, amelyre negyedszázaddal korábban sem volt képes. Hiába töltötte a teleket a szigligeti Alkotóházban, úgy tűnik, az időt pihenésre és alkotásra használta, előnyös irodalmi kapcsolatokat viszont nem teremtett.
Elszigetelődését fokozta, hogy szinte egyáltalán nem járt közönségtalálkozókra, azaz alig szerepelt a nyilvánosság előtt. Ezt próbálta ellensúlyozni azzal, hogy a naponta kapott hihetetlenül sok olvasói megkeresésnek csaknem mindegyikére válaszolt; sokakkal évekig levelezett. E gesztus valósággal fanatizálta rajongóit - akiknek még az utódai is ereklyeként őrzik Fekete István kézírását -, viszont a személyét szinte éterivé tette. Tudták, hogy él és alkot valahol a budai hegyekben, de csak kevesen részesültek abban a megtiszteltetésben, hogy személyesen is találkozhattak vele. E "kiválasztottakat" aztán annyira elbűvölte az író személyisége, hogy a pasaréti viziteken történteket széles körben terjesztették, és még ma is egymást kölcsönösen igazoló emlékként hagyományozódnak nemzedékről nemzedékre. S ebben Fekete István népes baráti körének sem csekély a szerepe. (Elgondolkodtató, hogy milyen sokan emlegetik a széles, nagy kezét, amelyet a vállukra vagy a fejükre tett, és e mozdulatot egészen úgy idézik fel, mintha a mélyen vallásos író az áldását adta volna rájuk.)
Összességében mindez azt eredményezte, hogy már életében legendák övezték, amelyek azonban inkább lehűtötték, mintsem fokozták az életműve iránti szakmai érdeklődést. A következetes sehová sem tartozás végül is tartós hátránynak bizonyult: kimaradt a kánonból. S később sem kerülhetett bele, hiszen a laikusok rajongásától idegenkedő irodalmárok között senki nem akadt, aki az ifjúsági kiadó legolvasottabb, mégis jószerével ismeretlen szerzőjének komolyabb figyelmet szentel.
Így aztán milliós olvasótábora pótolhatatlan veszteségként fogadta Fekete István halálát, miközben az irodalmi közélet egyszerűen tudomásul vette.

2. Farkasréten, vagyis a budai nemzeti sírkertben temették el, a családtagok mellett neves egyházi személyek, a Móra Könyvkiadó és az Írószövetség képviselőinek jelenlétében. Az Új Ember búcsúztatója a legjelentősebbeknek kijáró emelkedettséggel méltatta Fekete Istvánt, mondván, "belőle az egész kozmosz, a teremtett rend szólalt meg, emberen innen és emberen túl". Ez a roppant hatásosan hangzó, ám összességében semmitmondó, elkopott retorikai fordulatokat halmozó kultikus beszédmód uralja azóta is az író emlékét ápoló rendezvényeket.
Síremlékét hatalmas tömeg részvételével csaknem egy évvel később, 1971. május 22-én avatták fel. Itt Rónay György is beszélt, ám ezen az eseményen kívül még csupán egyetlen kaposvári ünnepségről tudok, amikor szintén kiemelkedő szerzőtárs, Takáts Gyula részletezte nyilvánosan az elhunyt jelentőségét. A különböző intézmény-, szobor- és táblaavatókon rendszerint családtagok és az események szervezői emlékeznek, akik a már sokszor hallott laudáló közhelyeket és a leplezetlenül felülminősítő saját elfogultságaikat elegyítik a megszólaláskor, fokozottan figyelembe véve a mindenkori helyszínt és a nagyszámban felsorakoztatott gyereksereget.
Bizonyosan nincs még egy kánonból kimaradt írónk, akinek a halála óta eltelt csaknem negyven esztendő alatt nemhogy csökkent volna, sokkal inkább erősödött és intézményesült a kultusza. Emléktábla és szobor hirdeti szinte mindenhol, ahol élt, illetve rendszeresen megfordult, már kéttucatnyi a nevét felvevő iskolák és óvodák száma, Ajkán és Dombóváron pedig múzeum őrzi kéziratait és személyes tárgyait. Ezek avatásán és megnyitásán az 1997 januárjában bekövetkezett haláláig Fekete István özvegye játszott kulcsszerepet. Ő nemcsak gondosan ápolta férje emlékét - lényegében mindent megőrzött -, de tevékenyen alakította is a közbeszédet. Ha hívták, és autót küldtek érte, bárhová, az ország legtávolabbi pontjára is elment, mivel pontosan tudta, hogy bálványuk társaként mint "hiteles szemtanúra" tekintenek rá az egybegyűltek. Mindig méltó ünneplésben részesült (virágcsokorral, sajtóval, fényképésszel), és a hódolatért cserébe mindenhol és mindenkinek azt mondta, amit hallani szerettek volna. Férje szülőfalujában "elárulta", hogy Fekete István csak Göllében volt egyedül boldog, Kaposváron a kamaszévek felejthetetlenségéről, Ajkán a pályakezdés csodájáról, míg Kunszentmártonban a tanári megbecsülés öröméről beszélt. Az iskolai névadókon pedig az oktatóiktól hallottakra emlékeztette a gyerekeket, minden alkalommal kiemelve, hogy az író kifejezetten rájuk gondolt, amikor a regényeit papírra vetette.
Mindebből következően a fáradhatatlan Fekete Istvánnénak meghatározó a szerepe abban, hogy az író madarakkal és más állatokkal társalgó, bölcs tanítóként, mint afféle Szent Ferenc-i alak él a köztudatban. Férje hányatott fiatalságáról az özvegy többnyire csak azt ismételte - tehát nyomatékosította -, ami az elbeszélésekből és regényekből ismert. S akkor is a legendákat "hitelesítette" a részletekre kíváncsi közönség előtt, amikor az elhallgatás éveit pokoljárásként jelenítette meg, amelyből példaképük töretlen hittel és alkotókedvvel bukkant elő, hogy aztán megvalósítsa küldetését. E hagiografikus életrajznak a tanítói - mindenekelőtt az édesapja - iránti múlhatatlan ragaszkodás éppen úgy fontos eleme, mint a neves családtagok, mindenekelőtt papok vagy éppen Damjanich tábornok emlegetése. Ez utóbbit a rajongók mindig szívesen hallgatták, már csak azért is, mert nem akadt, aki cáfolja őket. Rámutatva például az írói életművet formáló apakomplexusra, és hogy valójában nem volt rokona a mártír tábornoknak.
Hogyan is tehették volna, amikor 1986-tól életrajzi kötetben is olvasni lehetett a rituális rendezvényeken elhangzottakat. Ennek szerzője, Valló László azonban csak azokból a dokumentumokból dolgozhatott, amelyeket a szöveg formálódását folyamatosan ellenőrző özvegy a rendelkezésére bocsátott. Márpedig kéziratok, levelezés, naplók és egyebek nélkül bajosan mérlegelhető egy olyan életmű, amelynek pontosan még az életrajzi vonatkozásai sem ismertek.
Fekete István irodalmi hagyatéka feleségének halála után vált kutathatóvá, éppenséggel az özvegy és külföldön élő gyermekei jóvoltából, ugyanis jelentős hányadát az ajkai városi múzeumnak ajándékozták. Az itt és néhány magánszemélynél fellelhető anyag rendszerező vizsgálata nemcsak a pálya alakulástörténetének bemutatását tette lehetővé, de az íróval kapcsolatos mendemondák zömének tisztázására, illetve árnyalására is módot adott.
Ezek nélkül pedig elképzelhetetlen, hogy végre irodalomtörténészi mérlegelés jelölje ki Fekete István helyét a huszadik századi magyar irodalom történetében.

3. Az alakját idéző kultikus beszédmód valóságos szenvedéstörténetként részletezi az életrajzot.
Ennek leggyakrabban felidézett eseménye a második világháború utáni bántalmazás, egészen pontosan: a bal szemének sérülése 1946 áprilisában. (Valójában nem az egyik szemét, hanem annak látóképességét vesztette el az idegek roncsolódása miatt.) Okozójaként özvegye és fia előbb rablótámadást, majd részeg szovjet katonát, végül az ÁVO pribékjeit emlegette. Éppen ezért különösen elgondolkodtató, amit Fekete István atyai barátjának, Láng Rezsőnek írt a történtekről. E levél tudósítása szerint "immáron egy szemmel nézem az Isten szép világát. Visszavonhatatlanul egy szemmel. A Kitti [Kittenberger Kálmán] által említett műtét már csak reparáció akart lenni, de nem tudott. A részletek már nem érdekesek. Egy váratlanul visszatolató autó, azon egy gerendavég, és kész. Se látóideg, se semmi, csak sötétség. Most már ókulázom, és kímélem ezt az egyet. Már belenyugodtam, amennyire ebbe bele lehet nyugodni".
Anyai unokatestvéreinek egyike - tehát egy családtag -, Kisrómai Antal utóbb ugyan az ostromhoz kötötte a maradandó szemsérülést, de ő is úgy emlékezett, hogy ez akkor történt, amikor "valami kis teherautón hazafelé tartottál". S e verzió az előző levélben olvashatókkal cseng össze. Miként az is, hogy amikor a hetvenes években egy másik barát, Saád Béla interjút készített Fekete Istvánnéval, és a kérdéseinek egyikét így vezetett be: "tudom, hogy 1945-ben autóbaleset következtében elvesztette a bal szemét", akkor ezt az állítást az író özvegye nem helyesbítette.
Mindebből az következik, hogy Fekete István látása valójában egy fatális véletlen, azaz egy közlekedési baleset következtében károsodott, vagy pedig a politikai rendőrség által bántalmazott író óvatosságból még a barátai és a famíliája körében is ezt terjesztette. Egyelőre egyik lehetőség sem zárható ki. (A kapott tájékoztatás szerint abból az időből már nem őriznek dokumentumokat a budai Szent János Kórházban.)
Az elmúlt húsz esztendőben az említett családtagok és a rajongók szinte refrénszerűen ismételik az író üldözöttségét a szocializmus évtizedei alatt. Kultuszának e másik sarkalatos pontja a laikus hívek szerint voltaképpen önmagában szavatolja Fekete István jelentőségét, miközben irodalomtörténészi nézőpontból a szenvedés legfeljebb ösztönzője egy műalkotás létrejöttének, ám semmiképpen sem garanciája a művészi értékeknek. Ráadásul az életrajz nem is igazolja a hasonló helyzetű pályatársaknál gyötrőbb hányattatást. Hiszen nevezhető-e a szó szoros értelmében üldözöttnek, aki a hatvanas évek valamennyi telét a szigligeti Alkotóházban töltheti, 1960 kora tavaszán József Attila-díjat kap, 1963 márciusában hosszú tévéinterjút készítenek vele az otthonában, hetvenévesen pedig a Munka Érdemrend arany fokozatát veszi át az Elnöki Tanács elnökétől. S talán nem mellesleg: a mindenható Aczél György közvetlen telefonszáma is megtalálható a személyes regiszterében, igaz, nem tudható, hogy valaha is használta volna.
Az üldözöttség hangoztatása - amit egyébként Fekete István önmaga még a bizalmas leveleiben sem állított -, szóval, az üldözöttség hangoztatása tehát éppen úgy erőteljes túlzás, mint annak ismételgetése, hogy könyveinek szocializmus alatti milliós példányszáma eleve kijelöli az írói rangját. Ez ugyanis egyrészt ellentmondás, hiszen ha valakit üldöztek az idő tájt, akkor hogyan kaphatott kiemelt nyomdai kapacitást? Másrészt, ahogyan a hányattatással, úgy a példányszámmal sincs egyenes arányban az esztétikai jelentőség.
A mégis ezeket hangoztatókkal szemben az irodalomtörténész tehetetlen, és jobban teszi, ha bele sem megy a vitába.
Rajongói azt a szóbeszédet is személyes sérelemként ismételgetik, hogy a budapesti egyetemi oktatók egyike kijelentette Fekete Istvánról: "az nem író". A fültanú Nagy Domokos Imre személyes közlése szerint ezt 1961 őszén egy írásban feltett hallgatói kérdésre - melyben egyik évfolyamtársa az iránt érdeklődött, hogy "az aktuális irodalompolitikai kérdésekről" tájékoztatót tartó Tolnai Gábornak mi a véleménye Kosáryné Réz Lola, Csathó Kálmán és Fekete István életművéről - válaszolta a nevezett professzor. Az íróval pedig a bérmakeresztfiú Nagy Domokos Imre tudatta az egyetemen halottakat. (Ironikus, hogy a kritikus Tolnai Gábor és az író Fekete István egyébként ugyanakkor kapott József Attila-díjat.)
Nos, ez egészen egyszerűen egy jelentéktelen irodalomtörténész ostoba és pökhendi kijelentése, nem több. Tolnai Gábor pozíciója miatt befolyásolhatta ugyan a hallgatóságát, de mivel írásban sohasem közölte e véleményét, így a szakmai diskurzusra nem lehetett hatással. Ettől még fájhatott az írónak, aki azt jegyezte fel naplójába, hogy "természetesen azt nem várom, hogy ez az >egyetemi tanár< azt mondja rólam, hogy >jó< író vagyok. Azt se, hogy nyögve bár., de megírtam húsz rossz könyvet., amiben jó is akad. De hogy egyáltalán nem vagyok író?! Talán ez túlzás! Egy >egyetemi tanár<-tól."
Kár volt elmondani neki, és még ennél is nagyobb hiba, hogy az író halála után a "beavatottak" oly gyakran hangoztatták, hogy ez a buta kijelentés mára a "kötelezően" felsorolandó sérelmek egyikévé vált.

4. Végezetül hasonlóképpen sajnálatos, hogy 2004. augusztus 14-én a szülőfalujában újratemették Fekete Istvánt. Még csak-csak érthető, ha egy idegenben elhunyt honfitársunk földi maradványait hazahozzák, különösen, ha kint gondozatlan a sírja. De mi lehet a magyarázata annak, hogy éppen azok vitetik el bálványukat az egyik nemzeti sírkertünkből, akik leginkább mellőzöttnek tartják? Az írónak Magyarországon nem él leszármazottja, és e különösen nyomós érv ismeretében mi indokolhatta, hogy a védett, hivatalosan gondozott és jól látogatható Farkasréti temetőből egy elnéptelenedő, távoli somogyi faluba helyeztették át?
Az eseményt szervezők minderre azt a választ adták, hogy Fekete István mindig is visszavágyott a szülőhelyére, és valójában oda kívánkozott temetkezni. Csakhogy ez utóbbinak semmi nyoma az írásos hagyatékában, az előbbivel kapcsolatban pedig éppenséggel az a feltűnő, hogy élete utolsó negyedszázadában egyáltalán nem járt Göllében. Famíliája ugyanis nem onnan származott, így amikor tízéves korában Kaposvárra költöztek, két csecsemő testvérének sírja kivételével sem élőt, sem holtat nem hagytak a faluban. Ezért aztán, amikor három évtized múltán néhányszor hazalátogatott, annyira megdöbbentették a változások, és hogy milyen hatékonyan homályosítják el a gyermekkori emlékeit, hogy azok megőrzése érdekében soha többé nem tért vissza. Természetesen múlhatatlanul somogyinak tartotta magát, ám végérvényesen budapestivé lett. S azért éppen Farkasréten búcsúztatták, mert 1956 őszén ott temették el az édesanyját, és hat évvel később Rákoskeresztúrról az édesapja koporsóját is oda vitette át. Atyai jóbarátjának, Kittenberger Kálmánnak szintén itt a síremléke, és az író mindhárom testvére ugyancsak itt nyert végső nyughelyet; ketten a férjeikkel, akik szintén bizalmas barátok voltak.
A közelükből emelték ki tehát Fekete Istvánt, hogy "végre hazataláljon". (Kifejezetten bizarr, hogy addigi keresztjét meghagyták Farkasréten.)
A sajtóhíradások alapján kultuszának ápolói afféle igazságszolgáltatásként élték meg bálványuk rituális újratemetését. Egyúttal kimondottan figyelemfelhívásnak is szánták, miközben a szakrális külsőségekben bővelkedő ceremóniával cseppet sem járultak hozzá ahhoz, hogy e kánonból kimaradt író életműve végre tematizálja az irodalmi közbeszédet. A lényegében minden sorát szentenciaként emlegető laikusok elkötelezettségét bizonyosan erősítette az esemény, ám a kultuszának csapdáitól óvakodó irodalmárok idegenkedését is fokozta.
Márpedig nélkülük - tetszik vagy sem - Fekete István sohasem lehet része az irodalomtörténet-írásnak.