Khell Zsolt

Kispisti és a görbe

Két pont között a legrövidebb út az egyenes. A bútor, amelyben ülök rendhagyó szerkezetű: nincs egyenes alkatrésze. Az erdők elhullatott faágai újra hasznosulnak a műhelyben, a leáztatott háncsú, kérgétől megtisztított girbegörbe alakzatok helyüket keresik megmunkálójuk keze alatt, egy bútor alkotóelemeként.

Készül az a bútorfajta, amelyben alighanem a legrégebbi, legősibb berendezési tárgy születik újjá. Mi kell az efféle újjászületéshez?

Nyersanyag, néhány gép, smirglipapír, egy kis faolaj. Hely és idő. S az a képesség, hogy az ember ne csupán ezek igazságát lássa. Ámbár egy iparosnak, amíg csak iparos, ritkán fő a feje metafizikai kérdésektől. Amit a legeslegelső művész - már mint művész - tett, az minden bizonnyal valami gyakorlati probléma megoldásából fakadt. A funkció és a szépség, a konstrukció és a szimbolika valószínűleg akkor találkoztak, értek össze az első bútorgyártó embernél is, amikor a gyakorlat befogadta ama bizonyos fölső erő sugallatát. Erre az intuícióra, amíg a nyersanyag maga is természetes, talán könnyebb, fesztelenebb ráérezni. Mindenesetre egy fából készült szék, ágy vagy asztal, ha méltó kéz alól kerül ki, a tárgykészítés ősi közvetlenségét és méltóságát fogalmazza újra. Oly nyelven, amelyre a tobzódó műanyag sosem lesz képes.

A mester fejében vázlatot rajzolnak a görbefák, bepróbálkoznak széklábnak, háttámasznak, karfának, a belső számítógép képernyőjén helyükre úsznak a konszignációs elemek és felépül egy ábra. A fúrógép, véső, gyalu és a többi kéziszerszám felülírja az eredeti programot. Az alakuló tárgyat lefényképezi a hunyorgó szem, paramétereit újraértelmezi a cigarettára gyújtó iparművész agya, és átprogramozza, módosítja a tervet. Az alkotó folyamatosan teszteli a műalkotás ergonómiáját, és megint korrigál. Végül még egy utolsó simítás a csiszolópapírral, védő bevonatot és pácot kap az elkészült bútor felülete, és birtokba veheti tulajdonosa. Néha csak egyféle pózban lehet ülni benne, néha a lábtámasszal kell megküzdenie boldog élvezőjének, ha azonban megérinted a testét, tudhatod: ilyen nincs több a világon. Ez csakugyan egyedi darab.

A kertben, a vén diófa alatt Kiss István (nekem: Kispisti) görbefa ülőgarnitúrája süpped a gyepbe. A karos szék hátsó lábtámasza az ég felé nyújtózkodik. Az öreg diófa alsó ága felé nyúlik.

Két pont között a legrövidebb út a görbe.

	Khell Zsolt Kispisti és a görbe Két pont között a legrövidebb út az egyenes. A bútor, amelyben ülök rendhagyó szerkezetű: nincs egyenes alkatrésze. Az erdők elhullatott faágai újra hasznosulnak a műhelyben, a leáztatott háncsú, kérgétől megtisztított girbegörbe alakzatok helyüket keresik megmunkálójuk keze alatt, egy bútor alkotóelemeként. Készül az a bútorfajta, amelyben alighanem a legrégebbi, legősibb berendezési tárgy születik újjá. Mi kell az efféle újjászületéshez? Nyersanyag, néhány gép, smirglipapír, egy kis faolaj. Hely és idő. S az a képesség, hogy az ember ne csupán ezek igazságát lássa. Ámbár egy iparosnak, amíg csak iparos, ritkán fő a feje metafizikai kérdésektől. Amit a legeslegelső művész - már mint művész - tett, az minden bizonnyal valami gyakorlati probléma megoldásából fakadt. A funkció és a szépség, a konstrukció és a szimbolika valószínűleg akkor találkoztak, értek össze az első bútorgyártó embernél is, amikor a gyakorlat befogadta ama bizonyos fölső erő sugallatát. Erre az intuícióra, amíg a nyersanyag maga is természetes, talán könnyebb, fesztelenebb ráérezni. Mindenesetre egy fából készült szék, ágy vagy asztal, ha méltó kéz alól kerül ki, a tárgykészítés ősi közvetlenségét és méltóságát fogalmazza újra. Oly nyelven, amelyre a tobzódó műanyag sosem lesz képes. A mester fejében vázlatot rajzolnak a görbefák, bepróbálkoznak széklábnak, háttámasznak, karfának, a belső számítógép képernyőjén helyükre úsznak a konszignációs elemek és felépül egy ábra. A fúrógép, véső, gyalu és a többi kéziszerszám felülírja az eredeti programot. Az alakuló tárgyat lefényképezi a hunyorgó szem, paramétereit újraértelmezi a cigarettára gyújtó iparművész agya, és átprogramozza, módosítja a tervet. Az alkotó folyamatosan teszteli a műalkotás ergonómiáját, és megint korrigál. Végül még egy utolsó simítás a csiszolópapírral, védő bevonatot és pácot kap az elkészült bútor felülete, és birtokba veheti tulajdonosa. Néha csak egyféle pózban lehet ülni benne, néha a lábtámasszal kell megküzdenie boldog élvezőjének, ha azonban megérinted a testét, tudhatod: ilyen nincs több a világon. Ez csakugyan egyedi darab. A kertben, a vén diófa alatt Kiss István (nekem: Kispisti) görbefa ülőgarnitúrája süpped a gyepbe. A karos szék hátsó lábtámasza az ég felé nyújtózkodik. Az öreg diófa alsó ága felé nyúlik. Két pont között a legrövidebb út a görbe.