Gáspár Boldizsár

Egy regényes zen mester

Fekete Istvánról

Mint ismert, a gyermekkora egy szakaszát Fekete István a somogyi megyeszékhelyen töltötte; az író úgy emlékszik vissza azokra az időkre, mint a kibontakozása előtti lappangó állapotra. Hirtelen szakadt el a szülőfalujától, ahol a természet egy hűséges és odaadó fiúra lelt Fekete Istvánban. Amikor aztán eltávolodott ettől az édentől, a természet jelentősége egyszerre megnőtt a lelkében, akárcsak az az elhatározás, hogy újraéli és újraalkotja a természeti környezet minden nagyszerűségét. Jóval később, az ismert regények és novellák révén nem egyszer akarva-akaratlanul maga írta át saját irodalmi legendáját, sok esetben vezeklésként, amikor írásainak valós gyökereiről kérdezgették.

Egy alkalommal például a gyermekszerelem felidézése közepette számol be korai íráspróbájáról:

"...Az írást sokkal régebben kezdtem, még elemista koromban...Ilona a szeretőm volt. Mert nálunk minden gyereknek volt szeretője. De ez a szó tiszta volt, mint a virág. A szeretőnek csak kötelességei voltak, jogok nélkül! Így a szeretőnek illett almáját megosztani és súgni, ha szíve hölgye nehezebb fölfogású volt, és megakadt a földrajzban vagy az egyszeregyben. De én még ennél is többet tettem Ilonáért. Kiemeltem a családi albumból nagyapám fényképét és neki ajándékoztam. Aztán vittem neki egy gyöngyház csatot meg egy fogpiszkálót. Elfogadta, rám nézett és megsimogatta a kezemet. Egyszer aztán ő is adott nekem egy kiskendőt, a szélén goromba kis ákombákomok, düledező cifraságok voltak kivarrva. Akkor este arcom alá tettem a kendőt, úgy aludtam el.

Másnap esett az eső. Harmadnap is. Kezem önkéntelenül a toll után nyúlt és írni kezdtem."

Tudatlak, hogy itt esik az eső, és jó lenne, ha megállna. Te mit csinálsz? A képre vigyázz, én is vigyázok a kendőre. Az órába dugtam, amelyik nem jár. Isten veled.

"Nem ezt akartam én írni! Hanem valamit, amiben benne van a virágos mező, a szélben ringó búzatábla, a madarak dala, minden, de hát ez nem ment. Hanem azt tudom, hogy írni mégis akkor kezdtem, hogy soha abba ne hagyjam"

Fekete István őszintén vallott arról is, hogy egyes rövid írásai, amikről ő maga is elfeledkezett néha, hol és mikor érték utol, hol a szakmatársak, hol az olvasók részéről, akik már életében legendává emelték, úton-útfélen azt kérdezgetve tőle, ez hol, mikor és főleg így történt-e. Ezzel aztán személyesen átélt élményei és azok helyszínei mások bensőséges tapasztalataival egyesültek, fiktív események kapcsolódtak valós személyekhez. De hát ez így van rendjén, sokak legkedvesebb szereplője rá a példa. Matula különleges vezéralakja az író történeteinek, olyannyira, hogy abban a történetben is várjuk megjelenését, amelyikben nem is szerepel. Végtére is igazi őstípus, ha mégsem kerül elő, szellemisége ott van mégis. Az ő valósághoz fűződő viszonyára jó példa, amikor a Tüskevárban megemlíti, hogy éppenséggel a Csajági családdal áll rokonságban. Kíváncsi lennék, hány olvasó kerekedett fel azzal a szilárd elhatározással, hogy e valóságos vonatkozások nyomán legalább egy elsárgult fotó erejéig szemtől szemben állhasson a tanítóval, rajta keresztül maga is átélhesse az igazi kalandot, a műben megénekelt szabadság mámorát. Az író pedig minden romantikus lelkületű olvasó uraként a rá jellemző szerénységgel állapíthatta meg, személyében mekkora pozitív értelmű hatalom összpontosult.

A kaposvári tartózkodás talán éppen megerősíthette benne a vágyat a természetbe való visszatérésre, sőt e múlhatatlan csodának a megéneklésére. Munkái lírikus-romantikus hangvétele talán a bizonyíték minderre. Számomra rendkívül vonzó a gondolat, hogy a népszerűt és komolyat egyesítő regények szerzője - még ha oly hamvas korában is, - de itt élt szülővárosomban. Lépten-nyomon keresem azokat a sarkokat, városrészleteket, ahol minden bizonnyal az író is megfordult. Jártomban keltemben egy sajátos, belső irodalmi turistaként szinte gáttalan képzelettel játszhatok el egy-egy valós vagy kitalált történetet az ifjú Fekete Istvánnal, a valós helyszín átmenet nélkül épül be a legendába.

Hozzá kell tennem, apró családi vonatkozása is van a szándéknak, hogy magam elé képzeljem azt a világot, hiszen nagyapám is az író nemzedékéhez tartozott, sőt egy iskolába is jártak. Ráadásul nagyapám nem akármilyen csínytevéseiről is élnek családi történetek, ebben az ügyben ő sem sokkal marad el a "mestörpista" (ahogy az írót Göllében nevezték) viselt dolgaitól. Nem lehetetlen, hogy fenn nem maradt apró rosszaságokat esetleg együtt követtek el. Ezért is érzem magamhoz közelinek az író világát, mert én is örököltem a csavargási vágyat, a vásottságot már jóval kevésbé.

Nagyapámról az egyik kedves anekdota így szól: Történt, hogy Andor nagyapám egyszer kisétált az érkező fonyódi vicinális elé s talán az utasokra akart ijeszteni, úgy tett, mintha életunt volna, a sínek közé lépett. A vonat persze elég lassan közeledett. Mikor a masiniszta meglátta a gyereket vele szemközt, sípolt és fékezett. Ezt érzékelve, nagyapám legyintett, lelépett a sínről és laza lábmunkával beugrott a pálya mellett álló kútba. A vonatból persze nem láthatták, hogy a frissen fúrt kútra még nem rakták fel a kávát, az még ott állt a lyuk mellett. Az utasok elszörnyedve ugráltak le a vonatról, hogy mentsék, ami menthető. Amikor aztán meglátták a turpisságot, nagyapám lett alig menthető a dühös kalauz és az utazók ütlegeitől. Azt már nem tudjuk, otthon mi járt az ilyesmiért, de lehet, a verés végül is nem maradt el.

A nemrég elhunyt Takáts Gyula is az író nemzedékéhez tartozott, ugyanaz a kulturális közeg hatott rájuk, fel is tűnhet a hasonlóság műveik között. Az első világháború elég sok emberben erősíthette a szándékot, hogy elforduljon a mindennapok borzalmaitól és valami békés, szelíd, ősi szellemhez térjen vissza. A rousseau-i természetfelfogás kínálja magát. Eredendő anyagunkhoz való közeledés másik útja egyértelműen rajzolja ki a művészek számára a tudományos igényű természet-megfigyelést, továbbá a tudomány művelését. Fekete István és Takáts Gyula is egyként értettek a természet gondozásához, műveléséhez, mint ahogy pályájuk bizonyítja. Írónk gazdászként, Takáts Gyula borászként jól ismerte a vidék mindennapjait, halasztást nem tűrő feladatait.

Ez a munka pedig rendkívüli rátermettséget, felkészültséget, elhivatottságot és egyértelmű válaszokat kíván az embertől. A természeti környezet, az erdő, mező élete iránt érzett rajongás és szeretet áthatja az író minden alkotását, amiben az egyszerűség rendkívüli nemességgel párosul. Azt sugallja, mindez csakis egy nem anyagi természetű késztetéssel élhető át. Minden vallásban, természetfilozófiában közös, hogy az anyagiság csupán megágyaz a szelleminek, amely örök és gáttalan és egyedüli biztosítéka a lélek kiegyensúlyozottságának, egészségének. E gondolatok ismerősek lehetnek nem csak az európai keresztény irodalomból, de a keleti filozófiák némelyikéből is. Például a kínai konfuciánus felfogás egyik fő erénynek az ősök és tanítók tiszteletét tekinti, de nem feledkezik meg a legfőbb ős, az anyatermészet tiszteletéről sem. A taoisták tisztelik az ég, a föld, a víz isteneit, a szelek, a folyók és a hegyek hatalmasságait. A taoizmus hívei Kínában főként parasztok és kézművesek. De még Japán ősi hite, a sinto is ide idézhető, a sinto, amely magát a természet egészét teszi meg szentéllyé, ahol minden cselekedet ennek megfelelően üdvös, vagy szentségtörő.

Fekete István darabjaiban is ez a felmagasztosuló környezet lesz a személytelen főszereplő, amit minden benne létező alkotóelem a maga módján alakít és kifejez. Élő és élettelen egyetemes egységben és összefüggésben áll az összes többivel. Mintha csak a tao egyes doktrínáit hallanánk, a Minden-Egy fogalompárját, a tökéletes harmónára való törekvés végcélját.

A természet pedig meghálálja a gondoskodást: mi mérhető őserejéhez, ha nem áldásai? Ismét ismerős lehet mindez a modern természetvédelem passzusaiból, amely aztán újra csak azokból a régi időkből származó felfogásokkal lát neki feladatának, amelyekben a természettel kapcsolatos nézetek hasonlóak voltak mai szándékainkhoz. Említhetném a görög epikureus tanokat, Anakreónt, Acquinói Szent Tamást vagy Rousseau-t. A keleti szellemhez visszatérve meg kell jegyezni, hogy a regények emberi alakjai milyen feltűnően illeszkednek ehhez, amikor bölcsességben, passzivitásban, vagy akár valami remeteségben találjuk őket. Egyként nagyszerűen képviselik a természetfelettivel való szoros kapcsolatot is. Matulát már említettem, talán nem véletlenül, személyében az író megsokszorozhatta önmagát, a műben együtt lehetett jelen a csetlő-botló természetkereső és a tapasztalt vízi-erdei ember. Nem tűnik mindez erőltetettnek, ha észrevesszük, hogy a kortárs Takáts Gyula például Csu-Fu mesterként azonosult a szellemmel, amely ősiséget, az örök forrást képviseli, még ha csak a biológiai emlékezetben is. A mester kifejezést egyébként csak azért használtam, mert keleten így nevezték a "művészetben", mesterségben elhivatott személyt, akinek szintén volt a mi értelmezésünkben "mestere", maga a természet és annak törvényei. A történelmi emlékezet ugyan megfoghatóbb, de a régebbi, a biológiai a sokkal mélyebben belénk vésődött ösztön. Arszenyev híres természeti embere, Derszu Uzala, a nyomolvasó is párhuzamba állítható Fekete István eredeti alakjaival, akiknek élete függött a természet pontos megfigyelésén és a tapasztalatok gyakorlatban való átadásán. Fekete István ironikusan így ír erről:

"Valamikor titokzatos mélységeket nyitott meg előttem a könyv. A történelem regény volt, a földrajz útleírás, a természetrajz vadászat, az olvasókönyv pedig muzsika. Elfelejtjük, hogy emberek mennek el mellőlünk, de a jó könyvet ugyanúgy nem felejtjük, mint önmagunkat. Szeretem a könyvet és hiszek benne. Sokszor tudom, hogy nem igaz, de arra gondolok, hogy az a másik, aki írta, álmában, vagy ébren úgy láthatta, ahogy leírta. Kerestem vajákos könyvek tudását és igazolni akartam mámoros öreg hazudozókat, akik hittek álmaikban és igaznak feledett füllentéseikben.

Hittem Matula tanítómban és mesteremben, a vadőrben, aki fűből, fából, náthából tyúkszemből, szélből és napsütésből, holdudvarból, és rókaugatásból mindent megjósolt és ezen jóslatok vagy beváltak, vagy sem."

Fekete István számára Gölle jelentette a természettel való misztikus találkozás helyszínét, s mélyebb megismerés vágyát. Különös, hogy egy más színtéren szinte ugyanez történt egy angol fiúval, Gerryvel, aki Korfu szigetén töltötte kisiskolás éveit; Korfun, ahol egy romlatlan világra lelt. Ő volt Gerard Durell angol író és természetvédő. Durell a népszerű irodalmon messze túlmutató, lírai hangon szólt a természet megismerésének gyakorlati és filozófiai útjairól. S nem áll-e ugyanez Fekete Istvánra is?

Káplán Géza

Erotikai kalauz

A működés erotikája

Mint mindenki. Bohóc vagyok. - "Ez egy bohóc!" - Persze, mint mindenki, csak eltéríti néha képzeletemet az "Érték". Lebben a ponyva, pózol az igazgató, ordít a teve, és nehezen verekszem át magam a porond felé figyelő alkalmazottakon. Megvagyunk, így, együtt. A trupp. A költői bérmunkások. Malvin egész éjszaka libabőrös fenekét tolja hozzám, s Bogáncsról álmodik. Életet visz az életbe az öntudatlan lét. Oszkár nagyot mond és nagyot üt. S rettenetes, csillagzó ordítás rezgeti a vadak rácsait. A bohóc vagyok, aki rigorózus, léttelen gyengédségét az "érzésbe" pakolja. Egy már rég nem vegetatív szívbe, mely üt, ver, dohog és indulatoskodik a szeretet nevében. Nincs idő gondolkodni. Az üzemi tanács formákat keres a működéshez, s az éjszakák háborítatlanságát megtöri a felkent festék repedezése. A személyiségvesztés. A minidráma. Fel! Kell! Lépni! Holnap. Ma. Mindig. Egy csőben látom világlani az életem, s én viszem a fényt. Előre. A fénynek. Ha én nem játszom, (a fénynek), betör a sötét, ha én nem látszom, (a fénynek), kihuny a lét. Nincs választás, ez a törvény. S ezt unom meg néha. És leülök, és bambán meredek a semmibe, mint egy Pilinszky-féle "Gondolkodó". És, hát, ilyenkor esek vissza a cizellálatlan gondba. A primitív, pallérozatlan, gyülekezeti gondolatba. S ilyenkor a cső-tér: katakomba

- mozdulatlan, sötét testek, s valahol, (köztük? előttük? mögöttük? fölöttük?) egy önállósult, el-eltűnő, foszlásban lévő láng. S erővel, teljes, mozdulatlan erővel kell azt a lángot megtartani. Képzelettel. Ez az érték. Így néz ki. E miatt nem lehet felhőtlen indulattal művelni az irodalmat. Az alakoskodást. S persze, aztán, e láng rendszert képez. Sok képzelet szerveződik rendszerré, s akkor már mindközönséges a világosság. S akkor már játszani kell, neki, magának, a gondolatnak. Szolgálni kell a gondolatot. És így, tovább. Misztériumból a munkába. Oda- s vissza. Most, én, itt a magamrahagyottság pozíciójából beszélek. Rettenetes, emésztő egyedüllétemben el sem tudom képzelni, hogy valakinek játszani, valakiért lenni jó. El sem tudom képzelni, hogy a trupp működése kihathat a sátor fölötti égboltra, s sziporkáinkat egy hatalmas gyűjtőlencse befogja, s különös utakon valami kósza lángok üresre nyílt szemünkbe visszajutnak. A cyber-tér szerelmesei, persze, mindezt nem értik. Ők a hellenisztikus szolgák, szellemes megváltók. Nekik a működés nyílt, titoktalan és problémamentes. Monomániásan hajtogatják technokrata tételeiket. Pedig a felvilágosodásnak vége. Roncsaival kell gazdálkodnunk, ha meg akarunk belőle tartani valamit. Én? Érték? Bohóc-magány? Nahiszen!

Az idő kitáncoltatása

"Az idő nekem dolgozik." Egy ilyen mondat szakadékokat nyit az óvatlan gondolkodás előtt. Mert emberi mértékkel mérve nevetséges. Az idő. És akkor már ezzel a szünettel, ezzel a pontnyi szünettel ki is lett figurázva. Az "idő". Persze az emberi mérték is nevetséges. Értelmezhetetlen. Vagyis nem értelmezett. Olyan kidolgozatlan. Vázoljuk fel anyánkat az időben. Atyámfiai, ugye lehetetlen. Anyánk az idő. Az érzelem, mi hozzá fűz. Minden, ami hozzá fűz, érzelem. Idő. Egyáltalán, ami felfogható, az mind érzelem. Tömény, és jelentéssel teli. Nem akadályozza az ént énségében, megfeszíti a vásznat, színeket locsol az anyagra, bámul és kér, felkéri az ént az önálló táncra, a megengedett megnyilvánulásra, színház és én, én és kulissza, érzelem. Erőszakos az érzelem és egyetlen és ésszerű. Olyan nehéz! Szinte kimondhatatlan. Irányul. Tehát: rád kell néznem. Tehát: te vagy. Te vagy, nekem, és nézlek, és elkezdődik. És lehetek én, hogy te legyél, nekem. Lehetséges lehetek én, mindenekfölött, e teológiai párbeszédben? Teleológiailag? - Én vagyok a te hívásod, kívánásod, harcod és értelmed, csak, hogy te legyél, csak, hogy te szeress. Tényleg szeretet az érzelem, vagy csak fölös imádat, énimádat, s elvérzik minden részlet egy húsvéti hajnalon? Zöld a zöldet kínálja megoldásként az illatos tájban, böjt után, eszeveszetten tompa, hollandi fénykiáradásban, fehéren, szürkén, ólmosan, elvont imában. Törten, zölden. Érzelmes a hűvös kályhatest a nyári hőben. Érzelmes a kétségbeesett méltóság az árulás utáni csöndben. Érzelmes a galaktikus rend az őslakosok szemében. Érzelmes a hívás, az elfogadás, a vágy-sablon. Érzelmes a kritikus szerkezet. És érzelmes minden felnövekvés, minden gyermeki rettenet, áhítása a harmóniának. Állok a táncban. Tévedek. Átirányítom a létet. A térbe. Hazudozom. Össze. Azt üzenem a késő koroknak, hogy undorodom. Lehet, hogy modern vagyok? Mégis! Az egész: - harmónia. Érzelem. Idő.

Az ifjúság dicsérete

Tiszta testtel. A látvány mögé hatoló tekintettel. Mintha másként nem is lehetne. Mintha a mérgezés, az általános mérgeződés puszta feltételezés lenne. Együtt érző figyelem? Ebből elég! Elég az önsajnálatból, a magyarázatokból, a míves felületkezelésből. Felöltöztetett bábuk a kávéház teraszán. Kortárs ritmusnak megfelelő mozgások hitelesítik a szent teret. Az előtérben alakok, a középtérben járművek, a háttérben épületek, az ég hajlata, s a kép mögött egy széttartó mindenség, az igazi esemény. Gyufa lobban, két nézés találkozik. Négy meztelen írisz. Puhán pulzál négy plazmalencse, négy fekete fényelnyelő réteg. Szövött, nyomott, festett gyolcsok rétegei alól párállik és szaglik két esett test, két egyenrangú működés. Az egyik befogadni kész, a másik átadni kész. Ki kezdi? Egyik sem nyílik meg a létnek, egyik sem nyilvánvaló. Van valami? Van némi élet a kulturális térben? Van annyi szeretet, mint a békés barmok szemében? Van annyi kényszeres akarat e lényekben, mint egy tanulékony vadállatban? Van-e itt csak annyi dráma, mint egy vágóhídi, szükséges eseményben? Nincs nagy igény. Nincs nagy várakozás a megváltásra. De hogy még feltételesen se legyenek meg a tények, az attribútumok, a működést elősegítő kellékek, a megváltás feltételei se legyenek adottak... Hogy még beszélgetés se lehessen a szárnyas légben. Két tisztázatlan élet, két tisztátalanság, ezek beszélgetnek egymással a tisztítótűzben. Szavak nem hallatszanak, csak a hús sercegése, csak a csont roppanása hallik. Csak állatok bőgnek és nyüszítenek az izzó ég alatt, csak próféták szamárordítása rezgeti a süket levegőt, csak a nagy várakozás teljes a maga örök és kimódolt nemében. A tér zárt. Kiterjesztett dobozszínpad a föld kérge feletti szűk sáv, s az önelégült s öntudatlan, barokkos nyüzsgés önmagát ajánlja győzelemként. Mert győzni kell. Mindenesetre ezt az elárvult mozgást győzni kell erővel. A magányos erő dominál a kortárs színpadon. Azok a pihék a csuklódon (felcsúszott a fekete, alternatív kabát ujja), az a véres száj a gyógyító szőlőzsír-réteg alatt, az az atlétikára emlékező combizom és farpofa az olcsó farmer rejtekében, az a könnyű sál-habból előmeredő nyak és ízléses kis toka, az az észveszejtő, gyenge magányosság, az a rokontalanság, kivetettség, az a kérelmező-odabújó mozdulat, az a páratlanul finom gőg és önfeladás a prefasiszta világgal szemben. Az a tökéletes, igézetes, testi ifjúság.

	*Gáspár Boldizsár* Egy regényes zen mester Fekete Istvánról Mint ismert, a gyermekkora egy szakaszát Fekete István a somogyi megyeszékhelyen töltötte; az író úgy emlékszik vissza azokra az időkre, mint a kibontakozása előtti lappangó állapotra. Hirtelen szakadt el a szülőfalujától, ahol a természet egy hűséges és odaadó fiúra lelt Fekete Istvánban. Amikor aztán eltávolodott ettől az édentől, a természet jelentősége egyszerre megnőtt a lelkében, akárcsak az az elhatározás, hogy újraéli és újraalkotja a természeti környezet minden nagyszerűségét. Jóval később, az ismert regények és novellák révén nem egyszer akarva-akaratlanul maga írta át saját irodalmi legendáját, sok esetben vezeklésként, amikor írásainak valós gyökereiről kérdezgették. Egy alkalommal például a gyermekszerelem felidézése közepette számol be korai íráspróbájáról: "...Az írást sokkal régebben kezdtem, még elemista koromban...Ilona a szeretőm volt. Mert nálunk minden gyereknek volt szeretője. De ez a szó tiszta volt, mint a virág. A szeretőnek csak kötelességei voltak, jogok nélkül! Így a szeretőnek illett almáját megosztani és súgni, ha szíve hölgye nehezebb fölfogású volt, és megakadt a földrajzban vagy az egyszeregyben. De én még ennél is többet tettem Ilonáért. Kiemeltem a családi albumból nagyapám fényképét és neki ajándékoztam. Aztán vittem neki egy gyöngyház csatot meg egy fogpiszkálót. Elfogadta, rám nézett és megsimogatta a kezemet. Egyszer aztán ő is adott nekem egy kiskendőt, a szélén goromba kis ákombákomok, düledező cifraságok voltak kivarrva. Akkor este arcom alá tettem a kendőt, úgy aludtam el. Másnap esett az eső. Harmadnap is. Kezem önkéntelenül a toll után nyúlt és írni kezdtem." Tudatlak, hogy itt esik az eső, és jó lenne, ha megállna. Te mit csinálsz? A képre vigyázz, én is vigyázok a kendőre. Az órába dugtam, amelyik nem jár. Isten veled. "Nem ezt akartam én írni! Hanem valamit, amiben benne van a virágos mező, a szélben ringó búzatábla, a madarak dala, minden, de hát ez nem ment. Hanem azt tudom, hogy írni mégis akkor kezdtem, hogy soha abba ne hagyjam" Fekete István őszintén vallott arról is, hogy egyes rövid írásai, amikről ő maga is elfeledkezett néha, hol és mikor érték utol, hol a szakmatársak, hol az olvasók részéről, akik már életében legendává emelték, úton-útfélen azt kérdezgetve tőle, ez hol, mikor és főleg így történt-e. Ezzel aztán személyesen átélt élményei és azok helyszínei mások bensőséges tapasztalataival egyesültek, fiktív események kapcsolódtak valós személyekhez. De hát ez így van rendjén, sokak legkedvesebb szereplője rá a példa. Matula különleges vezéralakja az író történeteinek, olyannyira, hogy abban a történetben is várjuk megjelenését, amelyikben nem is szerepel. Végtére is igazi őstípus, ha mégsem kerül elő, szellemisége ott van mégis. Az ő valósághoz fűződő viszonyára jó példa, amikor a Tüskevárban megemlíti, hogy éppenséggel a Csajági családdal áll rokonságban. Kíváncsi lennék, hány olvasó kerekedett fel azzal a szilárd elhatározással, hogy e valóságos vonatkozások nyomán legalább egy elsárgult fotó erejéig szemtől szemben állhasson a tanítóval, rajta keresztül maga is átélhesse az igazi kalandot, a műben megénekelt szabadság mámorát. Az író pedig minden romantikus lelkületű olvasó uraként a rá jellemző szerénységgel állapíthatta meg, személyében mekkora pozitív értelmű hatalom összpontosult. A kaposvári tartózkodás talán éppen megerősíthette benne a vágyat a természetbe való visszatérésre, sőt e múlhatatlan csodának a megéneklésére. Munkái lírikus-romantikus hangvétele talán a bizonyíték minderre. Számomra rendkívül vonzó a gondolat, hogy a népszerűt és komolyat egyesítő regények szerzője - még ha oly hamvas korában is, - de itt élt szülővárosomban. Lépten-nyomon keresem azokat a sarkokat, városrészleteket, ahol minden bizonnyal az író is megfordult. Jártomban keltemben egy sajátos, belső irodalmi turistaként szinte gáttalan képzelettel játszhatok el egy-egy valós vagy kitalált történetet az ifjú Fekete Istvánnal, a valós helyszín átmenet nélkül épül be a legendába. Hozzá kell tennem, apró családi vonatkozása is van a szándéknak, hogy magam elé képzeljem azt a világot, hiszen nagyapám is az író nemzedékéhez tartozott, sőt egy iskolába is jártak. Ráadásul nagyapám nem akármilyen csínytevéseiről is élnek családi történetek, ebben az ügyben ő sem sokkal marad el a "mestörpista" (ahogy az írót Göllében nevezték) viselt dolgaitól. Nem lehetetlen, hogy fenn nem maradt apró rosszaságokat esetleg együtt követtek el. Ezért is érzem magamhoz közelinek az író világát, mert én is örököltem a csavargási vágyat, a vásottságot már jóval kevésbé.
	Nagyapámról az egyik kedves anekdota így szól: Történt, hogy Andor nagyapám egyszer kisétált az érkező fonyódi vicinális elé s talán az utasokra akart ijeszteni, úgy tett, mintha életunt volna, a sínek közé lépett. A vonat persze elég lassan közeledett. Mikor a masiniszta meglátta a gyereket vele szemközt, sípolt és fékezett. Ezt érzékelve, nagyapám legyintett, lelépett a sínről és laza lábmunkával beugrott a pálya mellett álló kútba. A vonatból persze nem láthatták, hogy a frissen fúrt kútra még nem rakták fel a kávát, az még ott állt a lyuk mellett. Az utasok elszörnyedve ugráltak le a vonatról, hogy mentsék, ami menthető. Amikor aztán meglátták a turpisságot, nagyapám lett alig menthető a dühös kalauz és az utazók ütlegeitől. Azt már nem tudjuk, otthon mi járt az ilyesmiért, de lehet, a verés végül is nem maradt el. A nemrég elhunyt Takáts Gyula is az író nemzedékéhez tartozott, ugyanaz a kulturális közeg hatott rájuk, fel is tűnhet a hasonlóság műveik között. Az első világháború elég sok emberben erősíthette a szándékot, hogy elforduljon a mindennapok borzalmaitól és valami békés, szelíd, ősi szellemhez térjen vissza. A rousseau-i természetfelfogás kínálja magát. Eredendő anyagunkhoz való közeledés másik útja egyértelműen rajzolja ki a művészek számára a tudományos igényű természet-megfigyelést, továbbá a tudomány művelését. Fekete István és Takáts Gyula is egyként értettek a természet gondozásához, műveléséhez, mint ahogy pályájuk bizonyítja. Írónk gazdászként, Takáts Gyula borászként jól ismerte a vidék mindennapjait, halasztást nem tűrő feladatait. Ez a munka pedig rendkívüli rátermettséget, felkészültséget, elhivatottságot és egyértelmű válaszokat kíván az embertől. A természeti környezet, az erdő, mező élete iránt érzett rajongás és szeretet áthatja az író minden alkotását, amiben az egyszerűség rendkívüli nemességgel párosul. Azt sugallja, mindez csakis egy nem anyagi természetű késztetéssel élhető át. Minden vallásban, természetfilozófiában közös, hogy az anyagiság csupán megágyaz a szelleminek, amely örök és gáttalan és egyedüli biztosítéka a lélek kiegyensúlyozottságának, egészségének. E gondolatok ismerősek lehetnek nem csak az európai keresztény irodalomból, de a keleti filozófiák némelyikéből is. Például a kínai konfuciánus felfogás egyik fő erénynek az ősök és tanítók tiszteletét tekinti, de nem feledkezik meg a legfőbb ős, az anyatermészet tiszteletéről sem. A taoisták tisztelik az ég, a föld, a víz isteneit, a szelek, a folyók és a hegyek hatalmasságait. A taoizmus hívei Kínában főként parasztok és kézművesek. De még Japán ősi hite, a sinto is ide idézhető, a sinto, amely magát a természet egészét teszi meg szentéllyé, ahol minden cselekedet ennek megfelelően üdvös, vagy szentségtörő. Fekete István darabjaiban is ez a felmagasztosuló környezet lesz a személytelen főszereplő, amit minden benne létező alkotóelem a maga módján alakít és kifejez. Élő és élettelen egyetemes egységben és összefüggésben áll az összes többivel. Mintha csak a tao egyes doktrínáit hallanánk, a Minden-Egy fogalompárját, a tökéletes harmónára való törekvés végcélját. A természet pedig meghálálja a gondoskodást: mi mérhető őserejéhez, ha nem áldásai? Ismét ismerős lehet mindez a modern természetvédelem passzusaiból, amely aztán újra csak azokból a régi időkből származó felfogásokkal lát neki feladatának, amelyekben a természettel kapcsolatos nézetek hasonlóak voltak mai szándékainkhoz. Említhetném a görög epikureus tanokat, Anakreónt, Acquinói Szent Tamást vagy Rousseau-t. A keleti szellemhez visszatérve meg kell jegyezni, hogy a regények emberi alakjai milyen feltűnően illeszkednek ehhez, amikor bölcsességben, passzivitásban, vagy akár valami remeteségben találjuk őket. Egyként nagyszerűen képviselik a természetfelettivel való szoros kapcsolatot is. Matulát már említettem, talán nem véletlenül, személyében az író megsokszorozhatta önmagát, a műben együtt lehetett jelen a csetlő-botló természetkereső és a tapasztalt vízi-erdei ember. Nem tűnik mindez erőltetettnek, ha észrevesszük, hogy a kortárs Takáts Gyula például Csu-Fu mesterként azonosult a szellemmel, amely ősiséget, az örök forrást képviseli, még ha csak a biológiai emlékezetben is. A mester kifejezést egyébként csak azért használtam, mert keleten így nevezték a "művészetben", mesterségben elhivatott személyt, akinek szintén volt a mi értelmezésünkben "mestere", maga a természet és annak törvényei. A történelmi emlékezet ugyan megfoghatóbb, de a régebbi, a biológiai a sokkal mélyebben belénk vésődött ösztön. Arszenyev híres természeti embere, Derszu Uzala, a nyomolvasó is párhuzamba állítható Fekete István eredeti alakjaival, akiknek élete függött a természet pontos megfigyelésén és a tapasztalatok gyakorlatban való átadásán. Fekete István ironikusan így ír erről: "Valamikor titokzatos mélységeket nyitott meg előttem a könyv. A történelem regény volt, a földrajz útleírás, a természetrajz vadászat, az olvasókönyv pedig muzsika. Elfelejtjük, hogy emberek mennek el mellőlünk, de a jó könyvet ugyanúgy nem felejtjük, mint önmagunkat. Szeretem a könyvet és hiszek benne. Sokszor tudom, hogy nem igaz, de arra gondolok, hogy az a másik, aki írta, álmában, vagy ébren úgy láthatta, ahogy leírta. Kerestem vajákos könyvek tudását és igazolni akartam mámoros öreg hazudozókat, akik hittek álmaikban és igaznak feledett füllentéseikben. Hittem Matula tanítómban és mesteremben, a vadőrben, aki fűből, fából, náthából tyúkszemből, szélből és napsütésből, holdudvarból, és rókaugatásból mindent megjósolt és ezen jóslatok vagy beváltak, vagy sem." Fekete István számára Gölle jelentette a természettel való misztikus találkozás helyszínét, s mélyebb megismerés vágyát. Különös, hogy egy más színtéren szinte ugyanez történt egy angol fiúval, Gerryvel, aki Korfu szigetén töltötte kisiskolás éveit; Korfun, ahol egy romlatlan világra lelt. Ő volt Gerard Durell angol író és természetvédő. Durell a népszerű irodalmon messze túlmutató, lírai hangon szólt a természet megismerésének gyakorlati és filozófiai útjairól. S nem áll-e ugyanez Fekete Istvánra is?
	Káplán Géza Erotikai kalauz A működés erotikája Mint mindenki. Bohóc vagyok. - "Ez egy bohóc!" - Persze, mint mindenki, csak eltéríti néha képzeletemet az "Érték". Lebben a ponyva, pózol az igazgató, ordít a teve, és nehezen verekszem át magam a porond felé figyelő alkalmazottakon. Megvagyunk, így, együtt. A trupp. A költői bérmunkások. Malvin egész éjszaka libabőrös fenekét tolja hozzám, s Bogáncsról álmodik. Életet visz az életbe az öntudatlan lét. Oszkár nagyot mond és nagyot üt. S rettenetes, csillagzó ordítás rezgeti a vadak rácsait. A bohóc vagyok, aki rigorózus, léttelen gyengédségét az "érzésbe" pakolja. Egy már rég nem vegetatív szívbe, mely üt, ver, dohog és indulatoskodik a szeretet nevében. Nincs idő gondolkodni. Az üzemi tanács formákat keres a működéshez, s az éjszakák háborítatlanságát megtöri a felkent festék repedezése. A személyiségvesztés. A minidráma. Fel! Kell! Lépni! Holnap. Ma. Mindig. Egy csőben látom világlani az életem, s én viszem a fényt. Előre. A fénynek. Ha én nem játszom, (a fénynek), betör a sötét, ha én nem látszom, (a fénynek), kihuny a lét. Nincs választás, ez a törvény. S ezt unom meg néha. És leülök, és bambán meredek a semmibe, mint egy Pilinszky-féle "Gondolkodó". És, hát, ilyenkor esek vissza a cizellálatlan gondba. A primitív, pallérozatlan, gyülekezeti gondolatba. S ilyenkor a cső-tér: katakomba - mozdulatlan, sötét testek, s valahol, (köztük? előttük? mögöttük? fölöttük?) egy önállósult, el-eltűnő, foszlásban lévő láng. S erővel, teljes, mozdulatlan erővel kell azt a lángot megtartani. Képzelettel. Ez az érték. Így néz ki. E miatt nem lehet felhőtlen indulattal művelni az irodalmat. Az alakoskodást. S persze, aztán, e láng rendszert képez. Sok képzelet szerveződik rendszerré, s akkor már mindközönséges a világosság. S akkor már játszani kell, neki, magának, a gondolatnak. Szolgálni kell a gondolatot. És így, tovább. Misztériumból a munkába. Oda- s vissza. Most, én, itt a magamrahagyottság pozíciójából beszélek. Rettenetes, emésztő egyedüllétemben el sem tudom képzelni, hogy valakinek játszani, valakiért lenni jó. El sem tudom képzelni, hogy a trupp működése kihathat a sátor fölötti égboltra, s sziporkáinkat egy hatalmas gyűjtőlencse befogja, s különös utakon valami kósza lángok üresre nyílt szemünkbe visszajutnak. A cyber-tér szerelmesei, persze, mindezt nem értik. Ők a hellenisztikus szolgák, szellemes megváltók. Nekik a működés nyílt, titoktalan és problémamentes. Monomániásan hajtogatják technokrata tételeiket. Pedig a felvilágosodásnak vége. Roncsaival kell gazdálkodnunk, ha meg akarunk belőle tartani valamit. Én? Érték? Bohóc-magány? Nahiszen! * Az idő kitáncoltatása "Az idő nekem dolgozik." Egy ilyen mondat szakadékokat nyit az óvatlan gondolkodás előtt. Mert emberi mértékkel mérve nevetséges. Az idő. És akkor már ezzel a szünettel, ezzel a pontnyi szünettel ki is lett figurázva. Az "idő". Persze az emberi mérték is nevetséges. Értelmezhetetlen. Vagyis nem értelmezett. Olyan kidolgozatlan. Vázoljuk fel anyánkat az időben. Atyámfiai, ugye lehetetlen. Anyánk az idő. Az érzelem, mi hozzá fűz. Minden, ami hozzá fűz, érzelem. Idő. Egyáltalán, ami felfogható, az mind érzelem. Tömény, és jelentéssel teli. Nem akadályozza az ént énségében, megfeszíti a vásznat, színeket locsol az anyagra, bámul és kér, felkéri az ént az önálló táncra, a megengedett megnyilvánulásra, színház és én, én és kulissza, érzelem. Erőszakos az érzelem és egyetlen és ésszerű. Olyan nehéz! Szinte kimondhatatlan. Irányul. Tehát: rád kell néznem. Tehát: te vagy. Te vagy, nekem, és nézlek, és elkezdődik. És lehetek én, hogy te legyél, nekem. Lehetséges lehetek én, mindenekfölött, e teológiai párbeszédben? Teleológiailag? - Én vagyok a te hívásod, kívánásod, harcod és értelmed, csak, hogy te legyél, csak, hogy te szeress. Tényleg szeretet az érzelem, vagy csak fölös imádat, énimádat, s elvérzik minden részlet egy húsvéti hajnalon? Zöld a zöldet kínálja megoldásként az illatos tájban, böjt után, eszeveszetten tompa, hollandi fénykiáradásban, fehéren, szürkén, ólmosan, elvont imában. Törten, zölden. Érzelmes a hűvös kályhatest a nyári hőben. Érzelmes a kétségbeesett méltóság az árulás utáni csöndben. Érzelmes a galaktikus rend az őslakosok szemében. Érzelmes a hívás, az elfogadás, a vágy-sablon. Érzelmes a kritikus szerkezet. És érzelmes minden felnövekvés, minden gyermeki rettenet, áhítása a harmóniának. Állok a táncban. Tévedek. Átirányítom a létet. A térbe. Hazudozom. Össze. Azt üzenem a késő koroknak, hogy undorodom. Lehet, hogy modern vagyok? Mégis! Az egész: - harmónia. Érzelem. Idő. * Az ifjúság dicsérete Tiszta testtel. A látvány mögé hatoló tekintettel. Mintha másként nem is lehetne. Mintha a mérgezés, az általános mérgeződés puszta feltételezés lenne. Együtt érző figyelem? Ebből elég! Elég az önsajnálatból, a magyarázatokból, a míves felületkezelésből. Felöltöztetett bábuk a kávéház teraszán. Kortárs ritmusnak megfelelő mozgások hitelesítik a szent teret. Az előtérben alakok, a középtérben járművek, a háttérben épületek, az ég hajlata, s a kép mögött egy széttartó mindenség, az igazi esemény. Gyufa lobban, két nézés találkozik. Négy meztelen írisz. Puhán pulzál négy plazmalencse, négy fekete fényelnyelő réteg. Szövött, nyomott, festett gyolcsok rétegei alól párállik és szaglik két esett test, két egyenrangú működés. Az egyik befogadni kész, a másik átadni kész. Ki kezdi? Egyik sem nyílik meg a létnek, egyik sem nyilvánvaló. Van valami? Van némi élet a kulturális térben? Van annyi szeretet, mint a békés barmok szemében? Van annyi kényszeres akarat e lényekben, mint egy tanulékony vadállatban? Van-e itt csak annyi dráma, mint egy vágóhídi, szükséges eseményben? Nincs nagy igény. Nincs nagy várakozás a megváltásra. De hogy még feltételesen se legyenek meg a tények, az attribútumok, a működést elősegítő kellékek, a megváltás feltételei se legyenek adottak... Hogy még beszélgetés se lehessen a szárnyas légben. Két tisztázatlan élet, két tisztátalanság, ezek beszélgetnek egymással a tisztítótűzben. Szavak nem hallatszanak, csak a hús sercegése, csak a csont roppanása hallik. Csak állatok bőgnek és nyüszítenek az izzó ég alatt, csak próféták szamárordítása rezgeti a süket levegőt, csak a nagy várakozás teljes a maga örök és kimódolt nemében. A tér zárt. Kiterjesztett dobozszínpad a föld kérge feletti szűk sáv, s az önelégült s öntudatlan, barokkos nyüzsgés önmagát ajánlja győzelemként. Mert győzni kell. Mindenesetre ezt az elárvult mozgást győzni kell erővel. A magányos erő dominál a kortárs színpadon. Azok a pihék a csuklódon (felcsúszott a fekete, alternatív kabát ujja), az a véres száj a gyógyító szőlőzsír-réteg alatt, az az atlétikára emlékező combizom és farpofa az olcsó farmer rejtekében, az a könnyű sál-habból előmeredő nyak és ízléses kis toka, az az észveszejtő, gyenge magányosság, az a rokontalanság, kivetettség, az a kérelmező-odabújó mozdulat, az a páratlanul finom gőg és önfeladás a prefasiszta világgal szemben. Az a tökéletes, igézetes, testi ifjúság.